Ploshchka 2.0

  • 23 min read

Norilszk iparvárosának acélökle folyamatosan szorította ki lakóiból a szuszt, ahogy a bányák egész évben köhögték a levegőbe mérges porukat. Ha valaha abbahagyták volna, a norliszkiaknak másuk sem marad, mint a halott föld körülöttük, meg a vodkába fojtott megbánás. Akik ide születtek, befelé menekültek, megteremtették a saját virtuális világukat, a saját szabályaikkal. A helyet, amit úgy neveztek: Ploshchka.
Ploshchkában mindenki egyenlő volt, de gyökeresen eltérő nézeteket vallottak. A hasonló hitvallásúak színekkel jelölt frakciókba tömörültek: a pirosba kerültek a személyes ügyeket megtorolni vágyók, a megcsalt szerelmesek, az elhagyottak. Aztán akadt köztük néhány kommunista szimpatizáns, de azokra is rásütötték, hogy romantikusok. A kékek az ipart képviselték. Többnyire bányászcsaládok gyermekei kerültek ide, akik tiltakoztak a megbélyegzés ellen, hogy a halál porát hintenék a város nyakába, na meg a focisták, akinek klubjait a gyárak pénzelték, ezért kényszerszövetségben védték egymást a bányászokkal. A fehérek közé csapódtak a dühösek, akik mindenkit másképp, másért vetettek meg. Forrongó társaság voltak, akik egymást sem tűrték meg tartósan.
Szabályok nélkül Ploshchka nem működhetett. Nem volt belőlük sok, de a bírák vasmarokkal tartatták be őket. Bíra bárkiből lehetett, akár önjelölten is, ha érvényt tudott szerezni Ploshchka közös akaratának. Aki megsértette a közösséget, szukivá vált, vagyis elveszítette rangját a játéktérben és a való világban egyaránt. A büntetés a népharaggal volt arányos; a nyilvános megaláztatástól a kiközösítésig terjedt.
Szudja azóta bíráskodott, amióta kiesett a hagyományos oktatási rendszerből. Régóta kergetett egy fontos szukit, akit ha elkapott volna, végre odakint, a norilszki rögvalóságban is valaki lehetett. Az eredménynek súlya volt, gyökeret eresztett tőle az ember. Csakhogy ezúttal a szokásosnál jóval veszélyesebb feladatot vállalt magára, amit már akkor megérzett, amikor a sarkköri időjárás miatt lakhatatlanná vált tömbházakat kezdte átkutatni a szabályszegő miatt.

A lecsapó szélvihar elnyomta a fiú zihálását, ahogy megáll a párásodó szemüveg mögül orientálódni. Balján a futurista símaszkban barátnője, Gaia úgy festett, mint egy gyilkos-vadász android. Szőke copfja ridegre dermedt az esti szürkületben, és már nem táncolt körülötte úgy, ahogy az elemek diktálták. Szudja kesztyűs kezével jelezte, hogy fejezzék be a keresést. Meghallani egymást esélytelen lett volna, a hóviharra nem volt felkészült hardverjük, ráadásul bármikor rájuk dőlhetett egy kósza betontömb. Behúzódtak az egyik kapualjba, tanácskoztak. A fiú nem akarta megvárni az éjszakát, a hatvankilencedik szélességi kör magasságában okosabb volt együtt lenyugodni a nappal.
– Itt nem fogjuk megtalálni – húzza el szája elől a vaskos sálat, amit még az anyja kötött neki. – Honnan jött a füles?
Gaia símaszkja mögül válaszolt:
– A Mechanika diszkóból.
– A Mechanikában kitől?
A lány vállat vont.
– Sosem láttam előtte. Igazán lovagias volt, egyik italt hozta a másik után. Úgy viselkedett, mint valami bennfentes. Azt mondta, a szukink Ploshchkán tetoválást hord, de mindig máshol. Három kör, egyenlő oldalú háromszög alakban elrendezve.
Szudja elmormolt egy káromkodást.
– Valaki szórakozik velünk. Emiatt kár volt ide jönnünk. Menjünk el a Mechanikába, talán ott megtaláljuk a te lovagodat. Majd én elbeszélgetek vele.

Bika eközben a Mechanika mosdójának egyik zárt fülkéjében próbálta összeszedni magát. Tenyerei idegesen feszültek egymásnak, ujjai rácsokba görbültek felettük. Öntudatlan imádság volt ez, a város maga számára kicsikart jussa, a mérgező szemét istenségének dicsőítése. A férfi combjai közt a csatornába torkolló, otromba barna folt éktelenkedett. Lehunyta a szemét, hogy ne lássa, de így meg az emlékek kezdték kísérteni.
Sportsikerek, hadsereg, leszerelés, család… Egy Makarov márkájú pisztolyt lopott a szolgálatból emlékbe, amit később felszögelt a falra. Kellett a pénz, de a bányában gyorsan utolérte volna a halál, ezért inkább a ringet választott. Puszta kézzel pofozta a norilszki tiltott zóna határain kívülre a veszetteket, akik a földi pokolban akartak megdicsőülni. A helyi keresztapa, a pakhán fogadni kezdett rá, aztán hamar láncra fogta. Bika azt hitte, okosabb az ördögnél, alkudozni kezdett vele: vegye fel a testőrségébe, a ringből úgyis kezd kiöregedni. A pakhán beleegyezett, és ezzel végképp magához kötötte. Brodyaga lett belőle, a keresztapa utcai katonája. Kapott is egy golyót érte a májába.
A teste gyenge, pixeles árnyékává vált egykori önmagának, de a pakhán nem adta vissza a lelkét, amit rég elásott az ólomtól keserű, radioaktív köd alatt fulladozó földbe. Kölcsönt kapott tőle, amiből ő vasat vett, utcai technológiát. Eldugta magát egy omladozó panelház áporodott odvába, aztán mégis bányászatba fogott. Réz és cink helyett kriptovalutát fejtett a bevert képű egykori boxoló. A gyógyulás lassú volt és keserves, de ő nem szűnt meg harcolni. Perelt a szellemekkel, ütötte-verte őket, de az ökle átszállt rajtuk. Megállt az acélgerendákban, gipszkarton válaszfalban, az asztal pozdorja lapján. A múltat és a vodkát sem tudta már feldolgozni.
Ekkor még megvolt az asszonya, a bolond, aki az őrületig szerette. Bikának túl meleg volt odahaza, kint meg túl hideg. A legnagyobb bukása az volt, amikor az asszony ragaszkodását sikerült legyőznie. Nem kellett hozzá más, mint hogy kamasz fiukat kiverje a lakásból egy rosszabb napján. A fiú a pisztolyával együtt lépett le, mire pernye lett a nőből, elszállt a rosszul záródó ablakon át. Egy teherautó vitte valahová a határon túlra, együtt a korai halál elől futó egykori munkásokkal. Bika magára csukta az ajtót, pedig most már belülre került a fagy. Többé ki sem nyitotta volna, ha nem hívatja a pakhán, hogy dolga van vele megint.
Ahogy ült a fülkében, spórolósan vette a levegőt. Hasznos technika, lenyugtatja a háborgó elmét. Felső fogsorának felét fizette ezért a leckéért, ami a ringben nem volt nagy ár a bölcsességért. A Mechanika emelkedő vonításba kezdett körülötte, ami csúcspontját majd órákkal később éri el, amikor a kölykök elárasztják. Minden második szombat az övék volt, hogy örök fiatalságukat ünnepeljék a világ legmocskosabb városában, ahol legtöbbjük nem érte meg, hogy idős kora miatt aggódhasson.
Bika felhúzza a nadrágját, öblített, aztán előbújt a fülkéből. Hosszan nézte magát a csapok feletti tükörben. Girbegurba massza volt az arca, a bőre murvás földút. A kiöregedett harcos vonásai, aki egy utolsót akart lendíteni. Nevetséges, gondolta, aztán összehúzta mellén a fekete bőrdzsekit. Lendületesen csapta ki a mosdó ajtaját.
Csizmája idegenül csikordul a tűsarkak és bőrtalpak érintéséhez szokott kövezeten. Majd a kölykök betörik, gondolta.

A pakhán a diszkó VIP-részlegének bőrkanapéján terpeszkedett bérelt nőtársaságának gyűrűjében, miközben a telefonján át szerzett érvényt akaratának. Bikának nem kellett látnia a jelenetet, tanúja volt már elégszer. A tánctér lassan éledezett a korai órán, ahogy átvágott rajta.
Nem egy, de két napszemüveges testőr állt a pakhánhoz vezető, vörös kárpittal bevont csigalépcső tövében. Bujkik, mint ő volt, míg volt bármi egyáltalán. Elegáns öltönyökbe csomagolták őket, amiben úgy néztek ki, mint valami állatkerti gálaestre kiöltöztetett gorillák. Annyira nem voltak hülyék persze, mint ahogy kinéznek. A szemüvegek kamerákat rejtettek, amitől a főnök szemévé váltak ők is. Fülükbe apró hangfal duruzsolt, aminek minden szava maga volt a törvény.
Az egyik bujki tenyere nekicsattant Bika mellkasának. Némák maradnak, míg az engedély meg nem érkezett fentről. Bebocsáttatást nyert.
A lépcső tetején újabb bujki állt, aki ugyanarról a genetikus gyártósorról érkezhetett, mint a lentiek. A pakhán felragyogott, amikor meglátta régi ismerősét, és a bőrfotelekkel övezett üvegasztalra dobta a telefonját.
– Bika, legkedvesebb barátom!
A mellette ülő, csikorgó műanyagba feszített huszonéves lányok úgy rebbentek szét, mint a kapirgálás közben megzavart csirkék, majd a fent kialakított bárpulthoz visszahúzódva tekintgettek az érkezőre. Bika olvasott a keresztapa intéséből, és leült vele szemben.
– Stilan Stilanovics. Pakhán – üdvözölte egykori barátként és örök feljebbvalóként a Mechanika tulajdonosát. Az a kezét szorongatta, de nem segített neki eldönteni, a megszólítás melyik része állt hozzá közelebb. A szeme furcsán csillogott, mintha áttetsző hártya lett volna fölötte. Ugyanaz a trükk mint a napszemüvegekkel, csak jóval drágább, gondolta Bika.
– Ez az átkozott zene, mi? Megsavanyodik tőle a vodka a számban! Legszívesebben krumplit tömnék a fülembe.
A pakhán élénken gesztikulált, mint aki csak szórakoztatni akarta vendégét. Bika elővillantotta szürke agyarait valami mosolyfélével próbálkozva. Terv nélkül érkezett, lyukas léggömbként leeresztő akarással. Otthon még erősnek érezte magát, de ez nem volt az ő közege többé.
– Rendes tőled, hogy hagyod a kölyköket itt bulizni, Stilan Stilanovics.
A keresztapa cinkos pillantást vetett rá, majd közelebb hajolt hozzá. Bika kezébe csordultig töltött pohár került.
– Nazdarovje, testvér. Ha te nem vagy, nem ülök itt ma ennek a szemétdombnak a tetején.
– Nazdarovje, pakhán.
– Na, még egyet! – rendelkezett Stilan Stilanovics. Bika nem mert tiltakozni, töltött mindkettőjüknek.
– Árulj el nekem valamit, barátom – rázta felé nem egy, de két ujját is Stilan Stilanovics, miközben elégedetten hátradőlt, és belekortyolt az átlátszó italba.
– Akármit, keresztapa – emelte szájához a poharát Bika.
– Mi a fészkes fenének ücsörögtél fél órán keresztül a WC-n?
Az egykori testőr prüszkölve nyelte félre a vodkát. Szemében az erek vörösen felizzottak, mire Stilan Stilanovics hörgősen felröhögött. Bika lecsapta a poharát az asztalra. Megalázták.
– Ha így röhögtetsz, legközelebb inkább hagyd, hogy kilyuggassanak! – vitte be a kegyelemdöfést a pakhán rázkódva.
– Gyomorbajok, Stilan Stilanovics – nyeldekelt Bika.
– Sosem ok nélkül! – regulázott a pakhán, majd hátradőlt a kanapén. Ahogy mélyen belélegzett, felfúvódott, mint egy varangyos béka. Övé volt a tér, tette egyértelművé, és mindenki addig húzódott vissza körülötte, amíg megkövetelte. Kihízta a világát, de egyben tartották a feszülő gombok luxus kategóriájú öltönyén, és a jogok, amikkel ez a koszváros felruházta.
– Csak ugratlak! Na gyere, mutatok valamit – kelt fel Stilanovics meglepő fürgeséggel, majd a páholy korlátjához lépett. Alattuk a táncparkett félkör alakú boltívben terült el.
– Ezt nézd, Bika!
A keresztapa széttárta óriási karjait, mire a falak felragyogtak körülöttük. Bikának a szeme elé kellett kapnia bütykös hátú tenyerét, úgy elvakította a hatalmas képernyők üvöltő fénye. Odalent a gyülekezőkből üdvrivalgás tört ki. A pakhán legyintésére a Mechanika egyetlen, óriási kivetítővé változott, és a falakon eluralkodott a rettegve vágyott, eksztatikus káosz. Ploshchka.
– Láttad már valaha a játszóteret, ahova a gyerekeink előlünk szöknek? – kezdett szónoklatba Stilan Stilanovics. – A világ elől, amit teremtettünk nekik? Milyen fennkölten otromba! Vér és mocsok mindenfelé, még rosszabb, mint Moszkva külvárosa. Nekik ez jutott. Mit teszünk most, Bika? Mit teszünk értük?
Bika feje zsongott, felkavarták a villódzó fények és a vérében emésztetlenül bugyogó alkohol.
– Mi ez? Valami játék?
– Sokkal több annál, drága barátom! – lépett mellé a pakhán, majd oltalmazón átölelte. – Ez a fiaink és lányaink szép új világa! Hiszen ők a kulcs a holnaphoz, akik az utat tapossák nekünk. Máshol a kölykök felhőkarcolók tetejéről lógnak, vagy összegyűlnek, és agyonverik egymást a külvárosban. Itt még ezt sem lehet, mert a házaink leomlanak, a földünk pedig elemészti, ami hozzáér. Bezártuk a mieinket ide, ebbe a pusztuló városba, hogy felfalják egymást, mint a patkányok. Pontosan úgy reagáltak, ahogy elvárható volt tőlük. Összebarkácsolták a saját valóságukat, ami nyers, erőszakos, ahol erősek, harcedzettek, és bárki lehet belőlük. De ez nem csak az övék, ez a mi jövőnk is! És mi az első sorból nézzük végig a teremtését.
– Stilan Stilanovics – rázta a fejét Bika. – Te nem szoktál csak úgy félreállni.
– Pontosan, Bika. Látod, hogy ismersz? Azért hagyom ezt a fertőt burjánzani, mert megéri nekem. Ezek az őrültek vonzzák a figyelmet, csak ki kell őket rakni a reflektorfénybe. A lélek sötétje az új erkölcs, barátom. Nem kell hozzá más, csak expozíció! Különben meg, minek szálljak szembe a medvével, ha fel is ülhetek a hátára?
Bika kezdte kapizsgálni, mire ment ki a játék.
– Mindent látunk, amit ott csinálnak.
– Még annál is többet. És kineveljük őket magunknak. Sztárokat teremtünk. Feltesszük a pénzünket rájuk, aztán kaszálunk, mint egy Szpartak -CSZKA futballmeccsen.
– No de hogy jövök én a képbe, Stilan Stilanovics?
A pakhán szivarra gyújtott, majd egészen közel hajolt Bikához és mélyen a szemébe nézett a digitális kontaktlencsék mögül.
– Te voltál a legjobb testőröm, Bika. Azt akarom, hogy dolgozz nekem újra.
Bika türelmét vesztve bontakozott ki a pakhán öleléséből.
– Ej, Stilan Stilanovics, magamat se tudom én már megvédeni…
– A harcos, az mindig harcos! Amikor támadsz, honnan indul az ütés?
A pakhán ujját a halántékhoz emelte, nem hagyva időt a válaszra.
– Innen. Nincs szükség a fizikai erődre. Elég lesz a szellemed. Az még mindig erős, nemde?
– Gondolom, az… és a fizetség?
A keresztapa elégedetten húzta ki magát. Újabb KO-val győzött.
– Nincs több adósság, Bika. Szabad ember leszel.
Az egykori bujki ugyan egy szavát sem hitte, de már úgyis mindegy volt neki.
– Hol fogok melózni, pakhán? – kérdezte, pedig előre tudta, merre mutatnak majd a vaskos ujjak. Egyenesen a kivetítőre.
– Odabent, Bika. Odabent!

Szudjáéknak kétszer kellett buszt váltaniuk a Mechanika felé, mert az egyik lerobbant, a másikról meg az ellenőr kergette le őket. Még szerencse, hogy a járművek konvojban közlekedtek a gépekre gyakran lesújtó fagyhalál miatt. Amint Gaiával leszálltak, rögtön elnyelte őket a diszkó körül örvénylő tömeg.
– Valami nem stimmel, túl nagy kint a tipródás, ennyien nem akarhatnak máris bagózni – mondta Szudja, majd előre feszítette a vállát, és egészen a bejárat elé aggatott vörös kötélig karmolta az utat maguknak. A kaput őrző fekete öltönyös, napszemüveges bujki éppen kinyitotta a kötél mögötti ajtószárnyat. Az egyik klónja vezetett ki rajta valakit, akit Szudja már hetek óta nem látott. Az illető öregnek, összetörtnek tűnt, ahogy zavartan löködte magát a tömegen át az ellenkező irányba. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük, de ez kevés volt, hogy kitalálják, mit kellene egymásnak mondaniuk. Aztán a pillanatnak vége szakadt. Szudja bujkija az ajtónál sistergősen szólt hozzájuk, mint akin megnyomták a lejátszás-gombot.
– Belépés csak játékosoknak.
– Hogyan? – lépett hátra a fiú a meglepetéstől, Gaiát odapréselve a háta és a mögöttük torlódók közé. De az üzenet nem ismétlődött meg, az információs szalag megsemmisítette önmagát. A bujki csendben állt tovább.
– Játékosok vagyunk! – tört ki Szudja a dermedtségből.
– Nevek?
– Szudja Szergejevics…
– Benti nevek.
– Nomegállj2002. A lány meg itt Gaiapunk.
A kidobó átfuttatta az információt a rendszerén, majd alaposan végigmérte a fiút. Amikor félreállt, hogy kitárja a kaput, szinte már udvariasan viselkedett.
– Menjetek.

Nem voltak a Mechanikához öltözve. A két kincsvadász az egykori gulágvárosi éjszakából élesen kitűnt a magassarkúban született lányok, meg a köldökig kigombolt ingű kanok közül, akiktől sorra kapták a felvont szemöldököket és a gúnyos mutogatást. Átváltoznak persze mind, amint belépnek Ploshchkára és a különbségek eltűnnek. De most még önmaguk voltak, tele elvárásokkal és előítéletekkel.
A vendégeket egy csapat hosztesz fogadta, az arcukra tapasztott mosollyal. Őket hidegen hagyta Szudjáék ruházata, megoldandó feladatként tekintettek rájuk. Egyikük elébük lépett, és megpróbált a gépdob ütemét túlkiabálva közölni velük valamit. A fiú a homlokára tolta a síszemüveget, ahogy a nyúlánk hosztesz lehajolt hozzá. A lány szája középen elvágott, érett cseresznyére emlékeztette.
– Mondd, mi folyik itt?
– Nemsokára ünnepélyes bejelentés következik. Fogd ezt, és vigyázz rá. Kifelé visszakérjük.
Szudja kezében valami sisakféleség landolt. Gaia is kapott egyet.
– Ez meg mi?
– Ezzel tudtok majd becsatlakozni a buliba. Addig menjetek, igyatok valamit.
A páros beljebb nyomult a táncparkettre, ahol egyre sűrűsödve toporgott a tömeg, többen az új eszközt próbálgatták. Gaia megrántotta a fiú kezét, és felfelé mutatott. A fejük fölött egy másik világ lakói gyülekeztek; ráncos, májfoltos kezek szorították a kiemelt vendégek részlegének korlátját, súlyos arany pecsétgyűrűk ütődtek a fényes acélhoz. A lány nyugtalan forgolódásba kezdett a pásztázó tekintetek alatt. Kirakatbábunak érezte magát tőlük. Késő volt félrehúzódni előlük, a legnagyobb darab öltönyös ugyanis öblös hangon felszólalt.
– Néhányan már ismertek. A nevem Stilan Stilanovics Javol, és az enyém ez a hely. Néhányak szerint az egész város. De ezt az estét most nektek adom. Tiétek, a játékosoké!
A férfi kivárt pár súlyos lélegzetvételnyi időt, amíg elhalt a szórványos taps, majd folytatta.
– Játékosok! Ti vagyok a jövő! Éljen Norilszk, éljen sokáig Ploshchka!
– Éljen Ploshchka! – tört fel az összegyűltekből. Karok lendülnek a magasba. Szudja hátán felállt a szőr, a tömeg ereje akaratlanul is hatott rá.
– A fazon igazi showman – fordult hátra, de Gaia szemét már eltakarták a frissen szerzett interfész lencséi.
– Ez az én ajándékom nektek. Ma este együtt hódítjuk meg a legújabb, kettő pont nullás Ploshchkát!
A falak vezényszóra keltek életre. Három zöldellő pázsittal borított domb tűnt fel rajtuk pengeéles felbontással, tetejükön piros, kék, és fehér zászlóval. A dombok közt jókora mező terült el, közepén egy… barlanggal? Szudja értetlenül állt. Ez nem ugyanaz a virtuális búvóhely, amit a tizenhármas számú gimnázium egyik pályaelhagyó kockafeje a szobájában fejlesztett. Az sose tudott ilyen képminőséget felfesteni a villódzó vásznakra, nem lett volna az az erőmű a városban, ami a programot megmozdítja. A gyepszőnyeg fölött szürkéskék fellegeket terelt a lassú szél, a fiú szinte érezte bőrén az érintését. Ott akart lenni, odabent, de az óvatossága nem engedte.
– Tudom testvéreim, hogy most nem akarjátok eltakarni a szemeteket, de egy pillanatig tart csak az egész, és máris ott lehettek, ahová igazán tartoztok. Gyerünk, tegyétek fel a linkeket, és érintsétek a mutatóujjatokat a halántékotokhoz. Üdvözöllek titeket az új világban!
Ahogy a sisakok életre keltek, azonosították gazdáikat, és a szemeket takaró lencsék átvették a valóság fölött az irányítást.
– Privét, Artyom…
– Privét, Vaszilij…
– Privét, Galina…
A dombok csúcsai elkezdetek megtelni játékosokkal. Fejük fölött ott lebegett a nevük a csapatuknak megfelelő színnel. Aki a személyes menüjében turkált, átlátszó szellemalakot öltött a pálya fölött. Nem mindenki tért be a lobbiba, hogy avatárjának fegyvert válasszon, feltegyen egy új tetoválást, megváltoztassa az arcvonásait… voltak, akik ott folytatták a harcot, ahol legutóbb abbahagyták. A sérelmük megmaradt, a sorsuk változatlanul emésztette őket. Szudja majdnem elfelejtette levenni a kezét melegítő kesztyűt, de aztán végül:
– Privét, Szudja!

Bikát rég nem tapasztalt luxus vette körül a fekete limuzinban, ami hazaszállította, de az élmény nem tartott sokáig. A vele utazó bujki már a kocsiban felvetette vele a virtuális sisakot, amit a pakhántól kapott. Alatta légüres térben lebegett, végtelen távolság vette körül minden irányból. Szóval ilyen Ploshchka belülről, konstatálta. Vakon botorkált a saját lakásáig, a bujki vigyázta lépteit. Leültette a dolgozójában, ő pedig a nappali kanapéján foglalt helyet. Nem sietett távozni.
Az interfész elektronikus lábai a központi idegrendszerét stimulálták, hátra nyúltak egészen a tarkójáig. Bika a gondolataival irányította a mozgását odabent – egészen szürreális volt számára az élmény. Túlságosan kapaszkodott abba a gyötrelmes józanságba, ami a bőre alá ivódott életének majd’ öt évtizede alatt. A gyerekek, gondolta, őket ez beszippantja és felforgácsolja, mintha nem lenne csont a testükben.
A helynek volt iróniája: kék rohamrendőr-egyenruhát kapott a hozzá való felszereléssel. Praktikus, de rosszabb, mintha bohócnak öltöztették volna. Egyetlen társasága a végtelen űrben egy színes tábla volt, ami különböző lehetőségeket kínált számára, hogy finomítson a külsején.
– Hogy a francba dobom le ezt a zsaru-jelmezt? – morgott, de nem kapott választ, úgy látszik ezt a döntést helyette hozta meg a program. Meglendítette a könnyű rendteremtő botot, közelebb húzta magához a törhetetlen pajzsot. Legalább első osztályú volt a felszerelés. Bikának szüksége is volt az eszközök krémjére, mivel Stilan Stilanovics nagy összegben fogadott a védencére, akinek az életéért a küzdelemben felelt. Ha a célszemély túlélte az ütközetet, az adóssága megszűnt. Ha elpusztította azt, aki a célszemélyre vadászik, kapott még egy millió rubelt.
Az alkut az ördöggel persze vodkával szentelték meg, ami még mindig dolgozott benne. Hányingere volt és szédült, és a képzelgések sem voltak ilyenkor idegenek tőle. Biztosan ezért látta a fiát bemenni, ahogy a Mechanikából kikeveredett. Pedig a szentimentalizmust most nem engedhette meg magának. Kezdte hidegen hagyni a dróton rángatott, akarattalan test, amiből kiszívták a szellemet, hogy betuszkolják a virtuális térbe. Melyiké az adósság? Ki hordja a terhet? Mindkettő mehet a pokolba…!
Fordult vele egyet a világ. Eltűnt a mindent betöltő semmi, és ott találta magát a csatatér szélén gyéren álló fák oltalmában. Az ég kellemes női hangon zengett fölötte.
– Figyelem, a játék tíz másodperc múlva elkezdődik. Kilenc…
A három domb, a zöldellő fű, a barlang… minden úgy várta, ahogy azt korábban látta. Furcsa módon elkerülte az összecsapás előtti drukk.
– Nyolc…
Mellette néhány méterrel egy másik rendfenntartó állt. Átkiabál neki.
– Hét…
Semmi válasz. Újra megpróbálta.
– Hat…
– Hé, disznó, hallasz?
– Öt…
Valaki a másik oldaláról a nevén szólította. Nem vette észre, hogy glóriát is kapott a feje fölé. Mussor 1, lebegtek körülötte a betűk a rendfenntartók nem túl udvarias megnevezésére utalva. Nagyon vicces, Stilan Stilanovics.
– Nem hall téged, haver. Ő csak bot. Program. A rendszer irányítja.
– Négy…
Szóval nem volt egyedül a feladatra. Kiköpött volna, ha nem sajnálja a szőnyeget.
– Kösz. A nevem Bika.
– Három…
– Örvendek. Az enyém Bandit. Szóval Bika, mi a terv?
– Kettő…
Tényleg, mi volt a terv? Mit is mondott a Stilan Stilanovics? Ne gondolkodj, cselekedj, abban vagy jó.
– Egy…
– Keresd a célszemélyt. Üsd, akit érsz. Na gyerünk!
– Harc! – zengte az ég ünnepélyesen. Mindenhonnan felzúdult a csatakiáltás. Bika előre lendítette a botját, és a tér közepe felé lódult.
– Várj! – kiáltott utána új barátja. – Mutatok egy trükköt.

Gaia a vörös frakciót erősítette. Egy baseball-ütőt választott, aminek rozsdás vasszög állt ki az orrából, majd a célba vette a fehér dombot – gyűlölte a fasisztákat. Néhányan követték, de út közben beleütköztek a kékekbe. A lány hevességével máris kisebb kultuszt alakított ki magának a csatatéren. Szudja hiába kiáltotta a nevét, nem hallotta többé. Tetszett neki az új Ploshchka. Hazaért.
A fehér domb nem mozdult a provokációra, várta, hogy a vörösök és a kékek középen felaprítsák egymást. A barlang szája körül máris sáncot képeztek a testek. Bika végképp lemondott az egymillió rubelről meg a szabadságáról. Ha a három kör ott volt a tömegben, már vége volt, az meg, hogy mindenkit leszedjen, aki az életére pályázott… nos előbb tért magához Lenin a mauzóleumban.
Az első zsaruk ekkor kapcsolódtak be a csatába. Gyorsan mozogtak, mintha nem érintette volna a lábuk a talajt. Amikor a fehér domb kiszúrta őket, félredobták nyerő stratégiájukat.
– ’UE! ’UE! ’UE! – üvöltötték. A tér közepén megállt a vérengzés, ahogy a harcoló felek szembe fordulnak a rendőrséggel.
– Ez nem jó jel – torpant meg Bandit.
– Mit kiabálnak?
– Különbékét kínálnak egymásnak.
– Különbékét?
– Ja. A közös ellenséggel szemben.
– És ki a közös ellenség?
Bandit arca elfanyarodott.
– Tippelj.
A fehér sereg offenzívájába beleremegett a föld. Bika aktiválta az újdonsült társától frissen megtanult a teleport funkciót, de sosem találta el, hol fogott legközelebb talajt. Bandit végig mögötte koslatott, mintha ő jobban tudta volna nála, merre akart menni. Ugráltak a támadók csapásai elől, miközben egyiket a másik után terítették le. Bika gumibotot használt, míg a másik baljában valamiféle modern sokkolópálca osztotta az önkívületet.
Szudja szellemként röpködött a harcoló felek között. Nehezen fókuszált a káoszban, kezdett beleszédülni az örvénybe. A három körnek nyoma sem volt odafent. Legszívesebben feladta volna a játékot, de az ösztöne azt súgta neki, hogy nincs választása, az ügyet itt és most kellett lezárni. Útját a barlang felé vette, és a hullákon keresztül vergődve alászállt a sötétségbe.

A pakhán elégedetten szemlélte művét. Odalent vakon kergetőzött a kiabáló, tapogatózó rabszolgahad, akik máris megtérítették a befektetését. És hamarosan a kis családi problémája is megoldódik.
– Stilan Stilanovics, feltaláltad a tökéletes sportot, feloszlatom a focicsapatomat! – ölelte át a Kreml egy magas rangú küldöttje. – Tudod, mit mondok? Még az se számít, ha veszít a csapatom, az élmény miatt már megérte.
– Vova, legkedvesebb barátom! – emelte poharát a pakhán. – Mindig szívesen látlak, ha unatkozol.
A küldött felnevetett, azzal elveszett a VIP páholy fülledt izgalmában. Stilan Stilanovics figyelme visszatért a hatalmas kivetítőhöz. Amikor észrevette amire várt, kiadta az utasítást.
– Az a rohadt kis bíra! Az baszakszik a fiammal!
Bika kétszeresen hallotta az utasítást. Bandit hangján, az interfészen keresztül, és a nappalijában ülő bujkitól:
– Védett személy a barlangban bemérve. Veszélyben van, siess!

Szudja hosszan futott lefelé a barlang szűkös száján. Érezte, hogy zsákutcába tart. A falakon fakó borostyánszín lámpák közt megfordulni sem lett volna könnyű, kimenekülni pedig egyenesen lehetetlen. Sietősen szedte a lábát. Ha besétálni őrültség volt a kelepcébe, a futással már nem ronthatott a helyzetén. Hatalmas csattanással ütközött egy páncélos alaknak, és a földre zuhant. Az interfész ezernyi tűszúrás érzetét küldte a koponyájába. Kinyújtott keze kaszált a levegőben.
– Te vagy az – nyögte. Próbált felkelni, de egy csizmás láb visszarúgta a földre. Hátrálva kúszott. Valaki zajosan közeledett felé a másik irányból.
– Te vagy a csaló! Szuki!
Támadója lovagi páncélt viselt. Ahogy leeresztette széles pajzsát maga elől, a mellkasán három fluoreszkálva világító kör sziluettje tűnt fel. Az iparváros zászlaján lehetett látni hasonlót.
– Nem vagyok szuki – felelte leeresztett sisakrostélya mögül a lovag. – Ez az én földem. Az én szabályaim.
Szudja feje fölött kéken derengett játékosneve. Nomegálljcsak! A szülei sosem táplálták az ipart, de becsülettel dolgoztak a méregvárosban, és erre büszke volt. Ezért lett kék.
– Ploshchka sosem lesz a tiéd. Ploshchka mindenkié!
A lovag meglepő gyorsasággal csapott le pallosával, Szudja nem tudta időben elhúzni a lábát. A fájdalom tompítva érkezett, de így is közel elviselhetetlennek bizonyult.
– Nézd már, egy igazi forradalmár! Hallod, amit én? A csatát, az örömmámort, a jajveszékelést? Megvettük az elveidet a népeddel együtt. Nikto vagy, egy senki. Csapd már le, disznó!
Bika gumibotja keményen csattant Szudja tarkójának. Ahogy a bíra térdre esett, a lovag a gyors halál ígéretével emelte fel a pallosát.

Bika fejében megint egy régvolt élet képei peregtek, ahogy levette magáról az interfészt. Kedves emlékek abból a fajtából, amiktől legszívesebben mosollyal az arcán merült volna örök feledésbe.
Mögötte az ezredforduló, a katonai szolgálat. Leszerelt, karjaiba zárta az asszonyát, felkapta a fiát. Új életet kezdett. A lakás nem volt nagy, épp elfértek benne; semmi baj, minden rendben lesz, nyugtatta a nő. Így lesz, hogy is lehetne másképp, a boldogság boldogságot termel, rá volt írva az arcára. Később dobozoltak, előbb a fontos dolgokat, ami meg nem volt létszükséglet, azt a hétköznapok átcsoportosították későbbre. Eltelt pár hétvége, mire úgy kiizzadta magából az új munkáját, hogy legalább vasárnaponta jelen volt lélekben. Csomagoltak, arra volt szükség, különben meg mindegy volt, csak együtt csinálják.
Előkerült a régi kvarcjáték a megkopott felirattal a tetején: „Orosz Elektronika”. Kölyök volt ő is, amikor először a kezébe vette. Alig pislákolt benne az elem, de benyomta a gombot a jobb felső sarokban, amitől a kvarckristály számlapon a tojások hullani kezdenek. A fia furcsállva forgatta a játékot. Nem tudta mit kezdjen vele, neki ez csak szögletes formák és sípoló zajok apró, érthetetlen elegye volt. A tojások sorban zuhantak alá míg a játék véget nem ért, és a nyúl kikacagta az ügyetlen farkast. Mi ez, kérdezte a kis Szudja. Ez? Ez a No, megállj csak!
– Nincs több tartozás – mondta a bujki Stilan Stilanovics hangján, távvezérléssel. Hűvös acél érintette Bika tarkóját. Tudta ő is, hogy mindent lerótt már, amit le kellett.

Szudja letépte magáról a sisakot. Durva ébredéssel találta magát újra a valóságban. Körülötte még tartott a kiberzombik harca. Aki kiesett, a lobbiban keresgélt, a képernyőre tapadó szemmel figyelte a közvetítést, vagy a bárpultnál élte újra a harc emlékeit. Kinézett még néhány kör az estéből itt vagy ott. Bujkik rontottak a tömegbe, és keményen leteperték a fiút. A tömeg észre sem vette.
– Engedjétek el – rendelkezett valaki. Az a hájfejű állt fölötte, aki vélhetőleg az egész csapdát kitervelte. A góré. Az egyik gorillába kapaszkodva letérdelt hozzá. A szeme csak úgy szikrázott – az járt a fejében, hogy vajon ártana-e az üzletnek, ha itt helyben kipréselné a kölyökből a lelket.
– Na fiam, megtaláltad, akit kerestél? – sziszegte az ördög nyálat fröcskölve a bíra arcába. Szudja szeme körbejárt az őt sorfalként körülvevő bujkikon, aztán előhúzta az övéből jogos örökségét, apja Makarov-pisztolyát, és Stilan Stilanovics homlokának szegezte.
– Meg – felelte.

Vissza a főoldalra