Párbajhős

Csörömpölés ricsaja hallatszik az alsó szintről, aztán apa kiabálni kezd. Felemás Sam, a kovboj lehajtott fejjel, szájában az elmaradhatatlan cigarettacsikkel andalog be szobám nyitott ajtaján. Annyira laza, hogy néha attól tartok, elhagyja valamelyik testrészét, mint egy rosszul összevarrt rongybaba. Felém sandít azzal az alamuszi nézésével, amit galibák keveréséhez szokott fenntartani, azzal megböki szakadtas kalapja karimáját.

– Helló, öcskös – mormolja, ezzel nagyjából kimerítve egész heti szókincsét. Sam tenyérbemászóan leereszkedő tud lenni, csak mert állítólag annyi balhét megúszott már vérszomjas indiánokkal, haragos asszonyokkal meg a törvény őreivel. Bú-hú! Mire én leszek tele vágásokkal meg borotvával, kitalálok annyi kalandot, hogy győzzék végighallgatni. Néhány talán még meg is esik velem.

– Mondtam már, hogy ne hívj így! – csattanok fel szándékom szerint visszafogottan, pedig legszívesebben csörgőkígyót rejtenék a csizmájába. A kígyót az állatkertből szerezném, még kitalálom, hogyan.

Mosdatlan barátom, mint akinek a fülzsír eldugaszolta a hallójáratait, rám se bagózva sodorja a földre színes ceruzáim javát, miközben letelepszik az ablak beugró négyzetében. Igaz ugyan, hogy még sosem láttam meggyújtva azt a hamutálszökevény dekket, amit évek óta szopogat, de azért röffenhetne valami bocsánatfélét a rendetlenségért, az udvariatlanságért, no meg hívatlan, koszos jelenlétéért a szentélyemben. Ehelyett elvágyódva mered a csendesedő napfényben sütkérező udvarra, mintha titokban költeményt szavalna.

Tekintetem menthetetlenül az övéről lógó, rubintberakásos markolatú hatlövetű revolverre téved, elvégre más érdekeset úgyse találok rajta. Biztosan meglovasította valakitől ezt a remekbeszabott stukkert. Mióta ismerem, egyetlen egyszer tartottam a kezemben, amikor célzógyakorlatot tartottunk a kert végében az üres sörösüvegeken. Elhibáztam őket, ha ezt muszáj tudni.

– Nincs kedved lőni? – kérdem. Épp csak annyi időre veszi ki a csikket sárga fogazatú pofázmányából, míg valami köpésfélét imitál a padlóra, majd megrázza azt a hülye fejét. Ez már tényleg több a soknál.

– Mi van, rád ijesztettek a szomszédok? – kiáltok rá. – Azt hiszed, büntetlenül rongálhatsz idebent, aztán úgy tehetsz, mintha…- keresem a jó szót – mintapolgár lennél? Fogadjunk, hogy most is a tehénlopáson jár az a lábvíznyi eszed!

Nincs időm büszkének lenni erre a remek sértésre, mert mintegy kirohanásomra válaszul az alsó szinten becsapódik egy ajtó, és anyát kiáltását hallom. Felemás Sam erre nagy kegyesen megszólít, talán még sóhajt is előtte.

– Te mondtad, öcskös, hogy a házban nem gyújthatok rá. Pedig a legjobb történetek füsttel kezdődnek. Mint az, amiben a vadak felgyújtották a védekező telepesek szekérsáncait…

– Ezerszer hallottam már ezt a mesét – legyintek bosszúsan. Legalább valami újat találna ki, ha már elszívja előlem a drága levegőt.

Kovboj barátomat meglepheti a reakcióm, mert szúrósan villantja rám jobb oldali, kék szemét. A bal oldali zöldnek pillantásait a haragosainak tartogatja, de felőlem kaphatok abból is, nem érdekel. Kirántom a nyilvánvalóan amúgy is eltulajdonított revolvert az övéből, azzal kivágódom a szobából.

A lépcső alján anya állja el az utam, amint jókora bőröndöt rángat maga után. Először észre sem vesz, apa kiabál utána a nappaliból. Dühös hangja keresztülsüvölt rajtam. Eltaláltak, megmerevedem. Anya könnyezve ölel magához, pedig épp a szívemhez akartam kapni a kezem, mintha haldokolnék. Aztán bármennyire is azt akarom, hogy játékból felélesszen, kisiet a házból.

– Visszajövök érted – ígéri búcsúzóul, mire apa hangja újabbat dördül felé.

Dülöngélve araszolok utána, azzal leroskadok a tornácra. Anya épp beülni készül egy öltönyös fickó kocsijába, akinek nyálas eleganciája egyenes ellentéte az útonálló Sam lezserségének. Végigtapogatom a mellkasom, keresem a sérülés nyomait. Utána ahelyett, hogy szólnék valamit, tiltakoznék, vagy bármi, felállok a tornácról, és otthagyom a nyamvadt naplementét, meg az öltönyös ficsúrt a flancos kocsijával, benne anyámmal. Visszaúton a szobámba felszedem a pisztolyt a földről.

Felemás Sam persze felszívódott. Az ablakba ülök, ahonnan nemrég leverte a ceruzáimat. Tenyerembe belesimul a revolver díszes markolata. Barátomat a kertkapuban veszem észre, ahogy ló híján gyalogosan indul a városba vezető földútnak. Szomorkásan biccent felém egy utolsót, mintha tudná, amit akkor én még nem tudtam: hogy soha többé nem álmodom őt életre.