Farkasvirág

Valaki meglökte a vállát, amitől Farkas Gabriella egy pillanatra kiszakadt a révületből. Mezítláb vagyok, döbbent rá, ahogy lábujjaival a panelházak közt kiszáradt patakmederként kanyargó járdába próbált kapaszkodni. Tekintetét végighordozta az utat szegélyező beton virágágyásokon. Lám, mégiscsak visszavágyik az ember a természetbe, mosolyodott el. Mögötte összesúgtak a park lombjai.
– Hé! – szúrta oda a lökdösődőnek némi fáziskéséssel. – Hol vagyok?
A vérében oldódó sörök, borok és rövidek nyomán gyorsan elpárolgott ébredező józansága. Karja egészen a körme hegyéig megmerevedett, szőke haja pedig rendezetlenül mutatott az ég felé, mintha a pislákoló csillagok mindegyike ki akart volna sajátítani egy szálat belőle. Csak a sminkje tartotta még mindig magát, katonás rendet parancsolva a vonásainak.
Árnyak mozogtak körülötte, a késői óra ellenére az utca kezdett megtelni emberekkel. Az ágyából kiugrasztott hálóruhás, zsibbadt tömeg alig vett róla tudomást. Néhány ráncos öregasszony zajos csoportba verődött körülötte, és mind egy irányba nyújtózkodtak. Követte a tekintetüket.
A szemközti panelház oldalát lángok nyaldosták. Az alsóbb régiók eddig megúszták a pusztítást, a tűz a felsőbb szintek valamelyikéről indulhatott. Amikor megpróbálta számba venni az emeleteket, a szögletes egyenerkélyek kitáncoltak fókuszából. Forró izzadtság csorgott végig az arcán, lábai zsibbadtan lökték távolabb. Néhány bizonytalan lépés után felzendült egy parkoló kocsi riasztója – lassan tudatosította magában, hogy ő volt, aki neki zuhant. Az éles jajveszékelést felemelt mutatóujjal próbálta csitítani, mindhiába. A fejek elfordultak a lángoktól, és immáron minden szem őrá szegeződött.
Az egyik öregasszony gyanakodva bökött rá:
– Maga nem…

– Farkas! – integetett felé néhány órával korábban Bernát Ferenc, csapatának stratégiai tanácsadója. A negyvenes éveit alulról kóstolgató férfi mellett ott táborozott Süveges Tibor, az informatikai osztály legújabb gyakornoka, akit Bernát önjelölt mentorként pátyolgatott. Párosuk félúton táborozott le a bejárat és a táncparkett közt egy szebb napokat látott fehér abrosszal leterített koktélasztalnál, amin máris megjelentek az első üres poharak. Farkas némi rosszallással az arcán intett vissza veterán harcostársának. Semmi kedve nem volt a gyakornok miatt cenzúrázni magát. Ráadásul a gyerek még egy rendes e-mailt sem tudott megfogalmazni.
Harminc ember riportolt neki, ahogy a cégnél mondani szokás, de egyiknek sem igazán vágyott a barátságára. Állandó nyűglődésükkel és kispolgári életük részleteivel csak az idejét rabolták volna, ami egyre magasabb tarifán futott. Egyszerűen nem álltak egy szinten. A Stockholm-szindrómát tekintette a legideálisabb kapcsolódásnak személye felé, csak Bernátnak adva ez alól időnként felmentést. Úgy sejtette, ez a jól karbantartott háromgyerekes családapa titkon szerelmes volt belé, és ennek minden érzelmi nyereségét igyekezett bezsebelni.
– Jelige vörös cipellők? – mutatott a lábára Bernát, amikor odaért hozzájuk. – Hová lett a szokásos sportcipős lezserség?
– A feleséged nem magyarázta el neked, hogy nem minden sportcipő, aminek lapos a talpa? – terítette szét ingóságait az asztalon Farkas. Retikül, belépőkártya, és egy feltűnési viszketegségben szenvedő, állandóan berregő mobiltelefon. – Különben meg ha már csak egy rendes bulit kapunk az évben az irodától, ki is nézhetünk rajta valahogy.
– Egy nő ne viseljen lapos talpú cipőt – szögezte le a férfi. – Sajnos a feleségem lábán legközelebb a temetésemen lesz magassarkú.
– Nem is tudom, hogy a nézeteid, vagy az életed az elszomorítóbbak.
– Béke van, főnökasszony! Lényeg, hogy a színpadra nem mindegy, miben topog ki az ember – folytatta Bernát az est fénypontjának ígérkező „Év vezetője” választásra célozva. Farkas volt az első nő, akinek két egymást követő évben is megszavazták a címet.
– Meglesz a harmadik? – emelte poharát a férfi.
– Ne is mondd, totál ideg vagyok. Tibor, hozzál már nekem valamit inni! Légy szíves.
Süveges a farzsebéhez nyúlt, mint aki ellenőrzi, megvan-e még a pénztárcája.
– Persze. Mondd, mit kérsz.
– Egy pohár bort. Nem, inkább fröccsöt. Rozéból. Köszi! De várjál, adok pénzt.
– Hagyd csak, Gabi. Majd visszahívsz.
– Cigit? – emelt egy vékony mentolos halálpálcát a szájához az idősebb férfi.
Farkas lesújtó pillantással kommentálta a kérdést. Hagyományos, elektromos, vízipipa, nem számított: füstköd telepedett az agyára mindegyiktől. Régi ellentét volt ez. A szülei anno eltarthatták volna a sarki trafikot, és lehetetlen volt megmondani, hogy fogaik vagy tanácsi lakásuk falai játszanak sötétebb árnyalatban. A dolog odáig fajult, hogy egyetlen lányuk az ágya végébe száműzte kedvenc plüssállatait, mert a szaguk miatt megundorodott tőlük.
Az apja csekkolt ki elsőnek, érszűkülettől lila ujjakkal pöccintve az utolsó csikket a halál arcába. Önző tettével végképp elhintette egyetlen gyermeke szívében a harag magját, ami az évek során terebélyes fává növekedett. Gyümölcséből bőven jutott az anyjának is, aki a nyugdíj küszöbén toporogva ugyan, de aktívan dolgozott a tüdőrákon. Minden nap eszébe jutottak, mintha traumatizálták volna az életmódjukkal. Sebaj, volt megoldás.
Süveges visszatért a pulttól, és a poharak egymáshoz csendültek.
– Bocs, baromi lassúak – szabadkozott. – Mi lesz itt később?
– Feltankolunk előre, az lesz. Farkassal megmutatjuk, hogy csinálják ezt a profik.
Rákacsintott a nőre, akinek egyáltalán nem tetszett, ahogy kollégája patronizálta a gyakornokot. Nemrég kapta meg az új céges kocsiját, azóta különösen érzékennyé vált a megítélésére.
– Mikor pörögnek fel ezek a bulik? – türelmetlenkedett Süveges a placc túloldalát fixírozva, ahol az állásaikat épphogy elfoglaló hoszteszek máris ridegen hátat fordítottak neki.
– Szerintem próbálj kicsit lejjebb lőni, Tibor – szólt ridegen Farkas. A gyakornok fülig elvörösödött, Bernát pedig hitetlenkedve bámult a nőre. Talán kicsit túllőtt a célon, eszmélt rá az. De hát mi értelme volt a srác jelenlétének, ha még ütőpárnának sem használhatta? Mivel azonban nem volt itt az ideje a karmai villogtatásának, úgy döntött, kicsit oldja a helyzetet:
– Úgy értem, ezek a lányok dolgozni jöttek ide. Fogadok, hogy otthon bemagolták az összes lekoptató szöveget a nagykönyvből.
– Ja, az lehet – mosolyodott el félszegen a fiú. – Mindegy, én csak azt néztem, érkezik-e még valaki.
– Kevesek vagyunk neked, Tibor? – hergelte tovább a kölyköt Bernát, ezzel betéve nála a kaput. Süveges leszegett fejjel indult neki megkeresni a mosdót.
Farkas és Bernát sokatmondóan mosolyogtak egymásra. Egy darabig egyikük sem szólalt meg.
– Ezt jól elijesztette, kollegina – nézett rá tettetett szemrehányással a férfi.
– Én? – vette fel a kesztyűt Farkas, teátrálisan saját mellkasára bökve. – Te vitted be neki a kegyelemdöfést!
– Áh, fiatal még, bírja.
– És én még értetlenkedtem, minek hoztad magaddal. Pedig szórakoztató tud lenni.
– Tehetséges a kölyök. Megtartjuk, amíg lehet.
– Csak a stílusán kéne csiszolni kicsit – vágott fancsali arckifejezést a nő. – Azok a levelek, amiket küldözget!
– Egy erőskezű asszony hamar irányba tenné – csípett belé Bernát, ami kicsit sem volt ellenére.
– Sajnos nem hoznak tűzbe a kamaszok. A pasik se nagyon.
– Nagy veszteség ez a férfi nemnek.
– Ha toborzáson ezt látnák… – csóválta a fejét gyakornokuk, ahogy három újabb poharat egyensúlyozva visszaért melléjük.
– Felgyorsultál, Tiborom – dicsérte meg a mentora.
– Tudod, hogy megy ez. Csak belecsavartam a pelenkámat a WC-be és már fordultam is.
– Pfuj! – szörnyülködött Farkas, az egyik poharat közben magához ragadva. Bernát szája fülig ért, látszott, hogy legszívesebben elismerően belebokszolt volna a fiú vállába.
– Ugyan már fiam, ne szívd mellre! Csak azért szórakozunk veled, mert szeretünk.
– Ööö… köszi! Azt hiszem keresek egy asztalt, ahol nem hozzák rám a frászt.
Fiatal pénzügyesek kis csoportja vette be magát a színtérre, arcukon az előttük álló estének szóló naiv várakozással. Két év tapasztalattal a hátuk mögött ebben a gyorsan cserélődő közegben rutinosnak számítottak, de libidójukat még borzolta az utolsó egyetemi vizsgaidőszak utáni bulisorozat szele. Farkas olvasta valahol, hogy a legtöbb futó kaland közöttük alakult ki – monoton belterjességben, kívülről mégis nyálcsorgatóan vonzón.
– Fináncosok! – kiáltotta félhangosan Bernát, majd tettetve kiköpött maga elé.
– Könyvturkászok! – csatlakozott be Süveges.
– Mit műveltek? – kérdezte Farkas.
– Ja, ez csak egy játék, amit kitaláltunk. Az veszít, aki kifogy a könyvelőket szapuló szinonimákból. Két másodperced van bedobni a következőt. Kreditkommandó!
– Hé, ezzel készültél! – csettintett Süveges. Bernát mentegetőzve tárta szét a karját.
– Na gyerünk, főnökasszony, te jössz!
– Oké, oké – Farkas nem érezte magát kimondottan kreatívnak. Ihlettelenül szálltak el a másodpercek. – Legyen mondjuk… adattábla-tördelők! Excel-huszárok!
Akárhogy is hívták őket, a könyvelők úgy pásztázták körbe a helyszínt, mint az éjszaka csúcsragadozói. Süveges és Bernát egymás tenyerébe csaptak az asztal fölött, majd felszegett állal vonításba kezdtek.
– Nem rossz, nem rossz – markolta meg a nő vállát Bernát – De sajnos kifogytál az időből. Ez azt jelenti, a következő kör a tiéd.
– Kicsit úgyis sok volt most belőletek. Jót fog tenni egy kis levegőváltozás.
– Ugyan már Farkas, nehogy duzzogni kezdj!
Farkasnak egyszer azt tanácsolta a pszichológusa, hogy ne definiálja magát valamivel szemben: az akadályt legyőzve ilyenkor elfogy a motiváció. Válaszul coming out-olt a munkaügyi vezetőnél; az illető előbb tudta, hogy a nőkhöz vonzódik, mint a saját anyja. Az eset után sokkal több figyelmet kapott, ő pedig kemény munkával magán tartotta a reflektorfényt. Azóta a végtelenül elé terülő akadálypályát előléptetések sora szegélyezte, és még a filozofálást is megspórolta. Mire harminc éves lett, egyetlen dolgot tudott, de azt nagyon: teperni.
Nem csoda hát, ha vöröset látott. Utált veszíteni. Bőrcipőjének sarkai élesen kopogtak a szürke betonon, ahogy sértetten odacsapta őket minden lépésnél. A bárpult szigetéhez közeledve rendezte sorait. Mégiscsak profinak tartotta magát. Körülötte a jövevények nyüzsögve próbálták eldönteni, ki mit rendeljen, ő pedig pontosabb képet alkotott róluk. A maguk olcsó módján kikupáltnak tűntek, habár törvényszerűnek tartotta, hogy az est résztvevői csúcsformájukat hozzák.
A vörös nyakkendős kiszolgáló célkeresztjébe fogta. Rendelt.
– Kösz – fújta figyelmetlenül rá a füstöt Bernát, amikor letette az italokat. Könnybe lábadtak a szemei.
– Ne bőgjél, inkább figyeld a telefonodat, hogy el ne lopják! Vannak köztük kezdő fizetésűek.
– Ha – nevetgélt Süveges zavarodottan. Farkas játékosan felkapta a cigis dobozt az asztalról, mintha el akarta volna hajítani, de félbehagyta a mozdulatot.
– Igyunk Farkasra! – kapta fel a poharát Bernát békítőleg.
– Igen? Miért? – kérdezett vissza az őszinte meglepődéssel.
– Végre bekötötték a fejedet! Vagy felétek nem így mondják?
– Ja, kösz. Kiment a fejemből a sok inger közt.
– Hah, ja – pöfögte a másik sokatmondóan, újabb mentolos koporsószeget szopogatva. – Ha tovább tudod inni magad az izgalmon, rendben leszel.
– Igyunk inkább a ma estére! És hogy ne essen le a farkad a sok női cigitől.
És ez így ment még egy darabig. A poharak gyarapodtak, a társaság lassan gyülekezett körülöttük, az égen pedig a szürkéskék felhők utat engednek a felkelő teliholdnak.

– Csomagoljak uzsonnát? – kérdezte aznap reggel Noémi, miközben belépett az erkélyről. Hálóköntöse alatt piros melltartó domborodott, mint a szunnyadó vadság jelképe. Farkas félálomban bújta laptop-ján a céges levelezést egy bárszéken görnyedve, miközben napindító feketéjét kortyolta. Előtte az asztalon az előző esti sietős vacsora romjai lassan száradtak a mattuló étkészletre.
Farkas menyasszonya az egyetem első szemesztere óta súrolta a láncdohányzás határmezsgyéjét. Akkoriban egy hírhedt kollégiumi kocsma csaposával járt, és hosszú éjszakákat töltött a pult fölött diskurálva, vagy unalmában egyik szálról a másikra gyújtva. Az alkohol démona ugyan nem kísértette, de a szókészlete egy jó sörcsaphoz hasonlóan képtelen volt elapadni.
– Nem kell. Büdösek az ujjaid – morogta Farkas válaszképpen.
– Kávé és cigi. Jó páros vagyunk – suhant keresztül a lány a konyhán. Markában a kartondoboz és a telefonja mint két szerető feszültek egymásnak.
– Csak miattad szereztem áfonyás dohányt. Szagold meg, egész finom – tartotta a másik orra elé telt, fakó ujjait. Az viszolyogva tolta el maga elől a kezet.
– Valaki nem kimondottan reggeli típus – legyintette arcon Noémi, de azért fűzte tovább a beszélgetés fonalát. – Mit veszel fel este?
– Még nem tudom. Unalmasak ezek a céges bulik. Nem mindegy?
– Unalmasak, mi? Mondja ezt a háromszoros év vezetője díjazott!
– Kétszeres.
Párja hasán a tejfehér párnácskák enyhén megremegtek a szétnyíló köntös alatt, ahogy megtorpant.
– Ne becsüld le magad.
– Ki szavazna rám harmadszor? Egyre rosszabb a hírem – kacsintott Farkas a lányra, fáradt mosollyal nézve fel a laptop monitorjáról. – Különben meg gyere, dumáld be magad. Te vagy a kommunikációs szakértő.
– Úgy látom, a munkám itt elvégeztetett. A ruhád kivasaltam, az rendben lesz. A többi reménytelen.
– Kösz. Meg azt is, hogy nem ma reggel akarsz megmenteni.
– Na jó, indulnom kell. Mikor számíthatok rád?
– Kelet felől…
– …öt nap múltán, pirkadatkor. Eredeti. Na menj, érezd jól magad. De azért írjál majd egy sms-t, mielőtt teljesen kiütnéd magad.
– És a bizalom?
– Azt ígérted, rendet raksz a konyhában – tért ki a válasz elől Noémi, miközben belebújt a cipőjébe.
– Olyan ez a hely, mint egy farkasverem. Mintha itt se laknék.
– Az installációm zavar? A címe reggeli bizarr.
– Látom, ha én megyek, megjön a humorod. Majd hívjál. És ne rúgasd ki magad a nagy mulatságban.
– Megpróbá… – felelte Farkas a becsukódó ajtónak. Hat év, és még mindig nem tudta mikor haragudott rá a menyasszonya, és mikor csak sietett.

Götz Ferdinánd, az iroda idősödő vezetője aznap este úgy nézett ki, mint egy jobb hírcsatornánál jelentkező televíziós műsorvezető és egy gyakorló playboy keveréke. A tengerparti nyaralás utolsó árnyalatát csapdába ejtő bőrszín, elegáns, bordaropogtató zakó, alatta harsány színű, mélyen kigombolt ing. Farkasnak fogalma sem volt, mikor keveredtek a parkettre együtt, a társas tánc egyik ismeretlen válfaját járva, időnként elvetélt kísérleteket téve a beszélgetésre. A zene hangereje úgy emelkedett körülöttük, mint a dagály, mámorban úszó kollégák növekvő tömegét vonzva a hangfalak közelébe.
A felsorolhatatlan mennyiségű támogató, érdekképviseleti és egyéb csoportnak, amiben Farkas tagságot vállalt, Götz javarészt szintén tagja volt. Időről-időre tiszteletét is tette ezekben, a dolgozó anyákért szót emelve, vagy pénzt ítélve valamilyen kiemelt szerveződés javára, mint az éppen zajló nyárzáró ünnepség. A rossz nyelvek szerint ez volt az igazi főállása, ami miatt egyesek ferde szemmel tekintettek rá. De hát ő volt a főnök, azt csinált, amit akart. Farkas követendő példaként tekintett a férfira, és inkább hallgattatta el az irigykedve panaszkodókat, mintsem csatlakozott volna az elégedetlenek kórusához. Finoman hagyta, hogy Götz vezesse, pedig ritkán engedte ki a kontrollt a kezéből. Talán az ital tette, ami lassan kezdett a fejébe szállni.
– Nagy este, igaz Gabriella? – kiabált a főnök, miközben fordított rajta egyet.
– Igen – mosolygott Farkas zavartan. – Még az is lehet belőle!
– Mire gondol? – nézett rá a férfi szemöldökráncolva.
– Hát semmi – botlott egyet a nő, de még időben korrigált, így nem esett ki a ritmusból. – Mindig nagy a várakozás előzi meg a nyári partit.
Götz néhány ütemig előre-hátra lépdelt vele, közben hol átható tekintettel vizslatta, hol meg elfordította a tekintetét tőle.
– Ismeri a mondást – lehelte a fülébe édeskés illatú parfümjén keresztül. – Akinek nincsenek elvárásai, sosem csalódik.
– Ezt hogy érti? – kérdezi Farkas a kelleténél egy fokkal hevesebben.
– Na de Gabriella, maga megtorpant!
Farkas mosolyt erőltetett az arcára, és minden átélés nélkül lépkedett tovább.
– Észre sem vettem.
– Nézze, maga nagyon keményen dolgozik – hajolt hozzá közelebb Götz. Mondandójának második felét elnyelte a következő dalnak szóló üdvrivalgás.
– Tessék? – húzta egészen közel magához a férfit, de az elengedte a kezét, és elfordult tőle.
– No hát, csak nem a falka többi tagjához van szerencsém? – tárta szét a karját túláradó lelkesedéssel.
– Örülök, hogy eljöttél. És köszönjük a bulit! – borult a keblére Bernát. Mögötte Süveges mint egy fegyverhordozó állt a poharaikkal.
A főnök csak legyintett, aztán a férfi vállán tartva a kezét kezdte terelni a hangzavartól távolabb:
– Szívjunk el egy cigit!
Süveges kiszúrt néhány odébb lézengő ismerőst, majd mentegetőzve beljebb hatolt az események sűrűjébe. Farkas leforrázva húzódott vissza az egyik közeli koktélasztalon várakozó itala oltalmába, tovább alapozó szemlélőjeként az eseményeknek. Valaki felé intett a csapatából, de önkéntelenül is figyelmen kívül hagyta az illetőt. Mi a francot akart ez a beszélgetés jelenteni? Zavartan topogott álltában a ritmusra. Nézelődött, várt. De mit? Kit? Egyszerre nagyon elhagyatottnak érezte magát.

Milyen más volt ez a mostani világ, mint a régi, biztos gyermekélete. Abban volt polgári lakás, meg tágas nappali, a közepén terepasztallal. Apja úgy belakta a teret, hogy a vendégeknek a konyhában kellett összegyűlniük. Ott zajlott az igazi élet, mondta volt mindig.
Erkély nem tartozott a lakáshoz, csak egy, a belső gangon végigkígyózó körfolyosó. Mivel tavasztól őszig kitárva ásítoztak a szomszédok ablakai a lobogó kánikulában, bent zajlott gyülekezés a viaszos abrosz takarta reggelizőasztal, a zsírmarta sütő, meg az ökölnyire nyíló ablak társaságában.
Odabent füstfürdőben pácolódtak a vendégek. Még az apja sem bírta ki huzamosabb ideig a levegőtlenséget, és rendre kidugta a fejét az előszobába egy-egy mély lélegzetvételre. Ilyenkor átnézett a nappaliba, és ha észrevette egyetlen lányát a terepasztal körül lődörögni, már rohant is hozzá, hogy borgőzös magyarázatba kezdjen a vonatokról, autómodellekről, meg egyebekről. Farkas
hamarabb beleszeretett a miniatűr világba, mint ahogy az elektromos szerelvény átért a műanyag alagúton, így a makett kilakoltathatatlanná vált. Talán még ma is ott áll a nappali közepén, ha az anyja ki nem dobta.

“Szóljon egy dal az összetört szívekért!” – dörömbölte a dal teljes erővel a dobhártyákon. A közönség hálásan nyújtózott a lemezlovas felé, hogy aztán tovább tekeregjen a brummogó basszust követve, amikor az énekszólót elnyelte egy sematikus, elektronikus dobalap.
“Most vagy soha – nem fogok örökké élni!” – meg hát miért is tenném, morfondírozott Farkas. Hogy dokumentumfilmet készítsek arról, hogy mások boldogan révbe érnek, én meg kapkodjak a mézesmadzag után, míg a karom leszakad?
“Ez az én életem!” – na igen, ez az én életem, ismételte magában, a hangsúlyt az én-re helyezve. Tönkretették az estéjét. Lassan megértette, miért sorolták az alkoholt a depresszánsok családjába, de végig kellett mennie az úton. Nem volt megállás, nem volt kiszállás. Sodródott tovább a horizonton, többnyire a bárpult felé. Eddig mintha összesen hárman lettek volna a buliban. Három jóbarát, három kiváló ember – Bernát, Süveges meg ő. Aztán megérkezett Götz Ferdinánd, és ő egyedül maradt egy rakás animált statisztával, a létszámon felüliek seregével. Kísértetként lépdelt köztük, míg egyszer csak valaki lerántotta róla a fehér lepedőt. Nem ment könnyen, de végül azonosította az illetőt.
– Hé – csettintett az arca előtt Bernát. – Látom személyből zónázó vonattá ittad magad!
– Milyen vonat? – ocsúdott fel, majdnem kiejtve kezéből az üres borospoharat.
– Ideje visszatérni a valóságba! – karolta át kollégája atyáskodóan. Farkas sértődötten vonta ki magát az öleléséből.
– Te… áruló!
– Mi a csodáról beszélsz?
– Láttalak titeket! – döfte az ujját a férfi mellkasába, aztán hirtelen mosolyogva táncolni kezdett. Bernát zavarodottan állt előtte.
– Csak táncoltunk, kicsit hozzám bújt…
– Götz? Mi van?
– Nem, én… hogy jön ő ide?
– Láttalak vele.
Farkas szoros ölelésbe fogta a nyakát, és hátratolta a fenekét. Most jóval alacsonyabbnak tűnt Bernátnál, pedig még lapos talpakon is szinte egymagasak voltak.
– Na jól van, nincs harag. Csak éppen utállak. Gratulálok!
– De mihez?
– Férfimunka! Ennél a cégnél erre van szükség…
Ujjait összeszorította a férfi ágyéka körül. Bernát egész testében megmerevedett, tekintetét a nőébe fúrta.
– Gabi, kérlek engedj el…
– Miért, félsz, hogy megtartom?
– Engedj el… – nyögte a férfi, aztán elnémult Farkas erőteljes csókjától. Néhányan feléjük fordultak, mintha hullámokat vertek volna a buliban maguk körül. Bernátnak Süveges dobott mentőövet, amikor melléjük sodródott.
– A telefonod, Gabi – mondta a kásás tekintettel rámeredő nőnek. – Úgy zümmög, mint egy méhkas.
– A telefonom az irodában hagytam – bökte ki némi várakozás után.
– Úgy értem, a mobilod. Ott van a táskád mellett.
– Ja, a táskám.
Farkas ellépett el a két férfi között. Süveges némi erkölcsi fölénnyel mered a háta mögött Bernátra. A bárpult valahogy a nő és a damaszt terítős koktélasztal közé keveredett, így kénytelen volt megállni előtte.
– Mit adhatok? – kérdezte tőle a pultos, mintha csak az ő rendelését várta volna egész este.
– Vodkát – felelte egy szuszra.
– A vendégem volt.
– Köszönöm, kedves – felelte, már elfordulva az illetőtől, aki megmaradt számára arctalannak és nemtelennek. Karjai egyszerre két nyakat öleltek, gazdáik szinte cipelték vissza a parkettra, áttörve helyette a zajból emelt falat, ami az érzékenyebbeket kiszorította a külső peremre. Bernát és Süveges onnan meredtek rá, míg a vonagló testek sűrűje el nem nyelte őt értetlen tekintetük elől.
Kezek és lábak súrolták minden irányból, dekoltázsát forró lélegzet súrolta szakadozó ritmusban. Egy helyben állva ringott, húzva, lökve, ölelve a textil, bőr, és nedves haj folyamatosan fodrozódó elegyét, ami valahogy mindig köré csavarodott, megtámadva azt a szűkös teret, amit a parketten kiharcolt magának. Résnyire nyitott szemén csak annyi fényt engedett be, amibe kapaszkodva a földön maradt a kialakuló súlytalanságban.
Körülötte szinte érinthetően kavargott a felszabaduló hormonok és beteljesületlen elvárások elegyével vegyes fülledt pára. Sokan szerettek volna közelebb kerülni a kiválasztotthoz, akit akár hetek, hónapok óta figyeltek íróasztalaik rejtekéből. Most bárki megragadhatta a pillanatot, ha nem ázott el teljesen bátorsággyűjtésben – hiszen a végtelenbe nyúló fellegvárakat megalapozhatta vagy elpusztíthatta egy elrontott találkozás. Még pár óra, és a vonzalmak láncolata az alkoholtól fellobbanó futótűzként szalad végig az összegyűlteken. Az új párokat dicsfénybe vonja, a többiekre pedig a magány szürke hamuját szórja majd. Nem mintha neki nem lettek volna vonzalmai, csak épp megtanulta kezelni őket. Elég volt neki, ha sodródik az ismerős árral, jólesően ringatózva.
– Eufória – suttogta. – Ha lányom születik, így hívom majd.
– Tessék?
Mintha beleöklöztek volna a dobhártyájába. Zavart dühvel kapaszkodott a kérdezőbe, ahogy egy pillanatra megtántorodott.
– Hát te ki vagy?

– Noémi.
A lány szorítása erős volt, már-már túl határozott, de Farkasnak ez valamivel jobban tetszett, mint azok a döglött halra emlékeztető kézfogások, amikkel általában találkozott. Vagy az azonnali puszilkodás. Azt utálta a legjobban.
– Szia.
– És te? – kérdezett vissza a másik, még mindig a jobbját szorongatva. Erőltetve felnevetett, mintha furcsállt volna a keresztnevén bemutatkozni.
– Ó, bocs. Gabi vagyok.
Szilveszter éjszakája volt. Noémit egy ismerősük hozta magával felvállalt bemutatási céllal, valami közös ügynek esélyt adva. A lány rá akart gyújtani, így kikötöttek az erkélyen, míg a többiek a lakás különböző pontjain klikkesedtek. Noémi vastag télikabátba burkolózott, Farkason pedig vékony tavaszi felső lengedezett a véletlenszerűen lecsapó hideg szélben. A kezében fogyatkozó üveg pezsgővel hallgatta a fekete piacról zsákmányolt petárdák durranását odalentről.
– Hogy nem fagysz meg?
– Nem tudom. Nem fázom. Miért, meg akarsz ölelni?
– Nem szorulsz rá. Ittál eleget. Miért nem költözöl el innen?
– Sokat dolgozom. Alig vagyok itthon.
Mint a jégcsap végéről aláhulló cseppek, úgy peregtek köztük a másodpercek, hangtalanul tűnve el odalent a sötét utcán. Két korty között Farkasnak kedve támadt megtörni.
– Jó ködös az ég. Pedig elvileg telihold van. Tudod mit jelent?
– A föld a nap és a hold között van? – kérdezte a lány, és beleszívott a cigarettába.
– Noémi. Mármint a neved. Azt jelenti, telihold.
– Ebben biztos vagy?
Felnézett az égre a holdat keresve, de nem találta meg.
– Olvastam valahol.
– Miket szoktál olvasni?
– Főleg szaklapokat.
– Ezoterika?
– Menedzsment.
– Aha. Mondjuk csillagásznak sem tűntél.
– Nem vagyok csillagász. Csak magányos.
Egyszerűen csak kicsúszott a száján. A lány közelebb húzódott hozzá. Még abban az évben összeköltöztek.

– Már többször láttalak a folyosón – kiáltott utána a nő epekedve, de Bernát erőteljesen vezette az ellenkező irányba.
– Micsoda trampli – dohogott Farkas. Néhány kolléga befoglalta az asztalnál felvert táborhelyüket, de közéjük férkőztek.
– Innod kell velem egyet – csapott a poharak közé a férfi. Lehelete arról tanúskodott, hogy szerzett néhány kör frissítőt, mióta legutóbb találkoztak.
– Bernát, mi van veled?
– Jönnek az indiánok! – tárta szét a karját Bernát. – Viszik a melót.
Először értetlenül bámult, aztán kibukott belőle a nevetés:
– És mivel kommunikálnak majd, e-maillel vagy füstjelekkel?
– Hát nem érted? Az egész melót kiszervezik tőlünk. Ezek változó költségen számláznak, a hülye fejesek meg azt hiszik, ettől olcsóbbak.
Farkasnál kezdett összeállni a kép.
– És… és akkor velünk mi lesz?
– Nem tudom – sóhajtott Bernát. – Gondolom valakinek majd fognia kell a kezüket, főleg az elején. Az első negyedévben kezdődik az átalakítás.
Farkas érezte, ahogy újra kibillen nehezen megszerzett egyensúlyából. Süveges ekkor cirkált vissza melléjük.
– Mi a pálya? Mindjárt kihirdetik az év vezetőjét!
– Ennyi volt, kisfiú – csapott a mellkasára a nő. – Viszik a melót a curry-zabálók.
– Ó – húzta össze magát az ütés nyomán a gyakornok. – Szívás.
– Te figyelj – ölelte át főnöke vállát Bernát. – Beszélj hétfőn a munkaügyisekkel. Akármit jelentsen ez nekünk, téged úgysem építenek le. Része vagy az alapzatnak.
Farkas gondolatai közé szörnyű balsejtelem ékelődött. Gyanakodva nézett egyik férfiról a másikra. Szemükben azoknak a túlélőknek a sajnálkozása tükröződött, akik már túl voltak a dolgok nehezén, és a helikopterből figyelték a folyóban fulladozókat.
– Götz ígért nektek valamit, mi? – kérdezte sötéten. – Végre megint férfiuralom lesz. Megyünk vissza a középkorba. A rabszolgamunka idejébe.
– Gabi, össze-vissza beszélsz. Próbálj megnyugodni.
Farkas ellökte magától Bernát kaját, és elviharzott kettejük közt.
– Hé, állj meg! Hová mész?
Maga sem tudta. Minden zavarosnak, és egyben végtelenül egyértelműnek tűnt. Mintha a sors cinikus tréfát űzött volna vele, gúnyolódva minden érdemén. A gyakornok, aki alaposan bedolgozta magát. A frissen kinevezett főnök, aki a távolból dirigálja az új csapatot. A korábbi szakértő. Persze, hiszen minden procedúra le van fektetve, az úttörő már kijárta az utat. Hát majd meglátják, hogy ez fog nem menni. Őt nem állítják csak úgy félre, az biztos. Majd megmutatja!
Az épülő eksztázis megszakadt, ahogy a zene elhalkult. A színpadon bájgúnár vigyorú kommentátor lépett a mikrofonállványhoz. Farkas átfurakodott a felhevült szórakozók közt, a kifröccsent italok miatt méltatlankodó sóhajokat hagyva maga után. Götz-re a táncparkett szélén talált rá, amint jobbjával titkárnője derekát ölelgette. Megállt tőlük néhány lépésre. Üvölteni akart, de nem jött ki hang a torkán. Keze ökölbe szorult.
– Valami baj van, kollegina? – nézett rá a főnök, miközben szorosabban magához vonta ijedt tekintetű beosztottját.
– Hogy telik az este? – kérdezte Farkas mélyeket szuszogva. Süveges és Bernát mögé kerültek.
– Gyere Gabi, meghívlak egy italra – karolt belé Süveges, közben minden szónál Bernátot kémlelve megerősítésért.
– Mit taperolsz? – taszította arrébb.
– Bernát, mondd neki, hogy psszt! – tett jellegzetes mozdulatot Ferdinánd, és karját lejjebb engedte titkárnője csípőjén.
– Persze, Ferdinánd. Gyere, Farkas…
A nő szemébe könnyek gyűltek. Gyűlölte magát értük.
– Rohadjatok meg! – kiabálta. – Tíz évet húztam le itt! Ez mindenem!
– Gabi, a kurva életbe… mindenki minket néz!
– Szarok rá – szipogta, majd kivette a korsót Süveges kezéből, és kiitta a tartalmát. Amikor végzett, először vissza akarta adni a megszeppent gyakornoknak, de aztán megvonta a vállát, és inkább a földhöz vágta. Valaki mellette szitkozódott. Bernát a bejáratnál érte utol a telefonjával, és dühösen nyomta a markába. Úgy látszik, hazaindult.
– Valaki egész este hívott. Imádkozz, hogy egy fejvadász legyen az.
– Jó főnök leszel, Bernát – köpte válaszul megvetően a szavakat.
– Hívok neked egy taxit.
Ajánlata süket fülekre talált. Farkas dülöngélve oldalgott el az éjszakába, kivert kutyaként szedve lábait a kétsávos autóút mellett. Mögötte erőltetett jókedvvel átitatva zengtek a hangfalak:
– Hölgyeim és uraim, bemutatjuk az idei év vezetőjét!

A metró rég nem járt már, így gyalogosan, cikk-cakkos léptekkel közelítette meg a lakótelepet. A szupermarket tükrös ablakai vakon csillantak fel, ahogy a bezárt kebabosbódé mellé hajolva összehányta a járdát. Sosem járt itt, tehát kárt sem okozhatott, hiszen egyenesen a kapuba teleportált a buliból. Ő legalábbis így emlékezett.
Egy taxi száguldott el mellette, aminek hátsó ülésén Ferdinánd és a titkárnője ölelkeztek, de ő ebből csupán egy villanásnyi megmagyarázhatatlan borzongást érzékelt, amit követően visszasüllyedt általános apátiájába.
– Veszélyes az út hazafelé – kántálta, mert ez volt a legvidámabb dal, amit fel tudott idézni magában a számtalan kollégiumi kocsmahimnusz közül. Aztán átváltott rockba, mert abban volt pátosz, arra lehetett az öklöt győztesen az ég felé lengetni. Így is tett, miután egy hirtelen impulzustól vezérelve fellépett annak a parkoló Cadillac-nek a tetejére, akinek gazdáját ismeretlenül irigyelte évek óta. A kasztniban volt anyag bőven, de a magassarkú ellen erősen tiltakozott.
Felnézett a fényszennyezett, szürkésfekete égre. A fodrozódó hold körüli csillagok átvették annak fátyolos ragyogását, és feléje keskenyedő tölcséralakba rendeződtek. Megszédült a lehetőségtől, hogy a világegyetem szólni kíván hozzá, de végül megőrizte az egyensúlyát. A féreglyuk távolabbi végén egy ismerős arc bonatkozott ki. Először fel sem ismerte, ahogy a jelenés sápadt csillagport fújt az égboltra. Apja, a makettépítő csalódottnak tűnt.
– Mit akarsz? – ordított feléje Farkas. – Sohasem mutattál utat! Sosem voltál ott! Mi közlendőd van most hirtelen?
Az égi köd szigorú szemráncolást imitált, de néma maradt.
– Mindig csak hajtani… hát mi vagyok én? A lányod, vagy valami robot?
Válaszul a közelben felgyulladt egy villany. Üres értetlenséggel meredt rá a szempár. Farkas úgy állt a kocsi tetején, mint kisiskolás korában, amikor valami rosszaságon kapták. Ilyenkor apja olyanokat mondott neki, hogy “ez több mint bűn, ez hiba”, vagy “amit szabad Jupiternek, nem szabad a Kisökörnek”. Cserébe sosem ütötte meg, amire nagyon büszke volt.
– Mit mondasz, mi?
– Mondom takarodj le a kocsimról! – rántották ki alóla a lábát mérges kezek. Jókorát vágódott, szinte hallotta a csontjait recsegni. L-alakban lecsúszott a járdára, és szembenézett bokszert és női hálóköntöst viselő támadójával. Durván talpra rángatták, majd ülepen rúgta egy papucsos láb.
– Na húzzál innen, hülye picsa!
Egy háztömbbel később nézett csak vissza. Addigra a támadó is, az apja is felszívódtak.
– Te sem tudtál semmit – motyogta. Mire igazán nekikeseredett, haza is ért.

Általában az este azon része, aminél hézagos maradt emlékeinek filmtekercse a hazatérés előttre esett. Otthon csak a sorrendet kellett betartania, és minden rendben volt. Csörgő kulcscsomó, botladozás az előszobában, hidegen sistergő csap, bevetett kanapé. Ha aznap is üresen ismétli magát a sors, a szabadon felcserélhető esték láncolata tovább nyúlik a horizont felé. De nem így történt.
Az erkélyajtó tárva nyitva állt, de a lakásban vágni lehetett a füstöt. A barna műbőr kanapé némán fuldoklott a tompított hangulatfényben. Kezdett hűvös lenni.
– Noémi! – kiabálta, miközben lerúgta a cipőjét. – Noémi!
A lány nem volt otthon. Nem lehetett otthon, különben ez az egész történet értelmét veszti, és akadály nélkül olvad bele az univerzális káoszba. Legalábbis így magyarázta a detektívnek később.
Nem mondta neki a lány kivörösödött szemmel, hogy:
– Egész éjjel kerestelek. Édesanyádat bevitték a kórházba.
Nem felelte azt rá, hogy:
– Ne aggódj, már várják.
Nem üresedett ki a tekintete, nem halt el egy füstölgő cigarettavég, és nem gyújtott meg senki egy újabbat. Noémi nem kérdezte tőle, hogy jól van-e, vagy mi történt vele, nem ölelte át a nyakát, és ő nem lökte el a lányt magától. Ő nem verte a fejét a dohányzóasztal sarkába, és nem maradt fekve utána. Nem borult ki a hamutál, benne a pislákoló parázzsal a műanyag szőnyegre. Nem állt fel és indult vissza az éjszakába, mint egy hontalan. Mindez mese, indián legenda a kóbor farkasról, annyira értelmetlen, mint füstjelekkel e-mailezni.

Őszbe hajlott a nyár, és még a telihold is kísértett. Nem lett volna szabad aznap este elindulnia. A lángok élesen csaptak az ég felé, mintha őérte akarnának bosszút állni, de a tűzoltókocsi már ott állt a ház előtt. Az ügyeletesek szorgosan állították fel a létrát, hogy közelebb jussanak a hetedikhez. Kiégett lyuk lett hát a barlangból. Didergős, álmos szomszédok búcsúztatták.
A kiérkező rendőrök beültették a kocsijukba. Állhatott volna éppen a többiekkel, de bántotta a fény, és csak lefelé tudott nézni. Elégett az arany kalitka, a világ tárt karokkal várta, de a legjobb hely, amit talált benne egy rendőrautó hátsó ülése volt. A világ még mindig forgott vele, de már egyre lassabban. Vastag könnycsepp csordult végig az arcán. Elhagyta a dühös szellem, megpihent a ragadozó.
A csendben villódzó kocsi mellett álló járőr egyre csak ingatta a fejét. Micsoda tragédia! Szegény asszony. Talán épp a férjét veszítette el a tűzben. Egyszer látta az anyját sírni, sosem felejtette el. Elnehezedett a szíve. Óvatosan kinyitotta a hátsó ajtót, hogy Farkas nehogy kizuhanjon a padkára, és együttérzően lehajolt hozzá. Nadrágzsebéből kisméretű kartondobozt húzott elő.
– Cigit?

Vissza a főoldalra