Éjfél után két óra

A mentőcsónak elején egyensúlyozó férfi hunyorogva követte kormányosa tekintetét. Az esőfüggöny mögött, egy közeli ablakban borostyánszín, pislákoló fények derengtek.
– Húzzunk közelebb! – adta ki az utasítást, azzal meg is ragadta az evezőt. Míg hátul deres homlokú kormányosa a sodrás ellen küzdött, társa a párkányhoz húzódva tartotta a billegő csónakot. Lehelete alig ült meg az üvegen, az eső máris patakokat vésett bele. Bent a legképtelenebb jelenet tárult fel előtte.
Középen egy asztal állt, aminek tetején nyitott koporsó feküdt. Körülötte a hamvadó gyertyák lángja térdig a vízben álló, zokogó rokonságra vetült; egyikük síró csecsemőt csitítgatott a vállán. A hajós megindultsága nem tartott egy pillanatnál tovább. Keményen rázta meg az ablaktáblát.
– Nem megyünk mi sehova, jó uram – dugta ki a fejét egy idős asszony, az özvegy. Dacosan lebiggyedő szája kéken remegett. – Itt maradunk a halottunkkal.
– Ne legyen bolond, asszonyom. Az élőket kell kimentsük.
A család mártíromságba burkolózva hallgatott, alkudozásra pedig nem volt idő.
– Magukat kitesszük a pályaudvarnál, aztán visszajövünk érte – zárta le a vitát a hajós.
Először az újszülött került a csónakba, nyirkos vászontakaróval lefedett kosárban. Kisvártatva mindenkit felvettek, egyet kivéve. Az harisnyás lábával félúton lógott az ablak és a menekülés közt.
– Örzse – szólt vissza neki valaki a csónakból. – A mozsár, szaladj vissza érte!
A lány megállt, ám ekkor óriási robaj támadt, és utolsó sikolyát a házzal együtt elnyelte a tajtékzó Tisza. A csónak nagyot bukfencezve fordult a vízbe, rémült utasait bokán ragadta a száguldó örvény. Eltűnt a kosár is benne a kicsivel, de viaszos takarója alá gyűrődött, és valahogy a hullámok fölé lökte. Az uszadékfán meg-megugorva kelt útra, benne az átázott csöppség még a sírásról is megfeledkezett. Végigbucskázott a Bátor utcán, ahol egy kicsavart villanyoszlop eltérítette a Vértó felé. Onnan száguldhatott volna tovább az ismeretlenbe, ha egy határozott kéz utána nem nyúl, és rántja magához az ingatag biztonságba.

A gyermek megmentője, egy Keleti Károly nevezetű statisztikatudós néhány órával korábban még Budapest második kerületében, Oszlop utcai rezidenciájának dolgozószobájában foglalatoskodott, amikor kopogtatást hallott a bejárati ajtón. Amikor kinyitotta, a Szegedi Híradó március tizenharmadikai száma hevert előtte a lábtörlőn.
Akárki tetette is oda, magas körökig ért a keze. A lap szalagcíme szerint „a háborús hőst végül utolérték démonai”, és arról számolt be, hogy a statisztikus kardjával halálos csapást mért Bárdos Marlene szegedi származású színművésznőre, akinek egyes beszámolók szerint korábban hevesen udvarolt. A további hírek szinte mellékesen említették, hogyan vágta át a hírhedten ingatag gátat a rókusi töltésnél még be nem azonosított segítőjével, ezzel hatezer házat és hetvenezer embert sodorva végveszélybe.
Keleti addig nem jutott az olvasásban, hogy vádlója felfedhesse az indítékait, ugyanis Ravasz, a lábánál pihenő magyar agár heves ugatása gyors cselekvésre késztette. Amikor pár másodperccel később az ajtó fakeretét kívülről beszakították, és idegenek nyomultak a nappalijába, leiramodott a tűzlétrán. Mielőtt üldözői észbe kaptak volna, már vonaton ült az újság terjesztőjéhez, a szegedi Nagy Sándorhoz tartva, hogy a magába roskadó városban mossa tisztára nevét az elszabadult folyó hullámai közt. Útközben képtelen volt száműzni a balsejtelmet gondolatai közül, hogy árnyék szegődött a nyomába. Volt ugyanis még egy megmagyarázhatatlan tényező az egyenletben.
Aznap még csak március tizenkettedikét írtunk!

Mindezek tetejébe amint kikötött egy ferde födémhez tájékozódni, máris gyámságra adta a fejét.
– Majdnem lemaradtam a járatáról, ifjú úr! – mondta ahogy letekerte nyakáról a szilvakék sálat, és rögtönzött pólyát formált belőle az átázott gyerekruhák helyett. Szaporán pörögtek gondolatai, hiszen a gyermeket sem menthette meg, ha ő maga elveszett az árban. Túl sok lelket látott a habokba alámerülni, mióta Szegedre érkezett – köztük a Wagner-házi nyomdászt, akihez mire odaért, csak egy szúrt sebtől félholtan elsuttogott nevet kapott tőle: Kende Kanutét.
Kende Kanut… Vajon mi célból okozhatott egy kétes alföldi érdekekkel rendelkező pesti kormánybiztos ekkora kataklizmát? A reputációját ismerve legfeljebb egy sajnálkozó távirat erejéig érdekelhette a város pusztulása, mielőtt visszaült a kártyához. Akár áldozat volt maga is, akár egy nagy ívű bűntény kitervelője, baljóslatú köd ülte meg az áradó Tiszát, és valaki nem átallott rajta keresztül a zavarosban halászni.
Károly sötét okoskodása alatt közelebb húzta magához a födém görbe szélkakasához erősített ladikot, és a gyermeket óvatosan belehelyezte. Amíg a csomóval bíbelődött, hosszúkás gondola haladt el mellette, amit kormányosa egyetlen evezővel tartott irányban a tatról.
– Keleti Károly, mindig az árral szemben – hozta el szavait felé a feltámadó esti szél. Tényleg a nevét hallotta volna, és jól érezte a gunyoros élt? Mire a gondolás után fordult, azt elnyelte az éjszaka. Csak a keskeny járművének orrában lengedező viharlámpa árulta el, hogy nem kísértet lebegett a jeges víz fölött. Megrázta a fejét – nem volt ideje délibábokat kergetni. Harminc év kevésnek bizonyult, hogy a vesztes forradalmat követő hadifogság rémségeinek emlékét elhomályosítsa. A hétköznapok ördögei ellen legerősebb fegyvereit vetette be: tiszta szellemét, és józan eszét.
Talpra, katona!, vett erőt magán.
– Gyerünk, ifiúr! Ideje megmelegednünk – húzott nagyot a lapáttal. A kicsi nagyokat pislogva gügyögött a csillagok felé, aztán elaltatta a ladik ringatózása.

Ahogy Keleti a Palánk felé evezett, az ég mintha sűrűbben siratta volna a várost. A melegen tartó sálat a fintorgó gyermek arcába húzta. Azt kívánta, bárcsak a saját szemét is eltakarhatta volna. A hajnal csak Szeged romjait találja, állapította meg keserűen. Az emberek hol a fák ágai közt, hol meg a még álló házak tetején várták a segítséget. Intett nekik, és szeretett volna valami bátorítót mondani, de a szürke arcokra tekintve rájött, hogy felesleges minden szó. A haszonállatok nem tudtak magasabbra húzódni, ezért kétségbeesetten kapaszkodtak bármibe, ami a víz tetején tartotta őket. Veszélyes volt közel engednie őket magához, ezért ha lehetett, még nagyobb ívben kanyarodott el mellettük, mint a többi akadálynál.
A Palánkot körülvevő, sövényfonással összekötött cölöpök egy részét elmosta az ár. Mielőtt behajózott rajtuk, el kellett taszítania a lapáttal egy férfit, aki majdnem a vízbe borította. A szerencsétlen tehetetlenül kapálózva sodródott tovább. Úgy kiáltott utána, hogy a házaktól maradjon távol, de a fuldoklótól nem kapott választ. Néhány méter választotta el a száraz parttól, amikor észrevette a víz tetején úszó koporsókat, amiket az ár kimosott az Alsóvárosi temetőből.
És utánuk valami még baljóslatúbbat: lámpás nélküli csónak zárkózott fel mellé lassan a párhuzamos utca felől közeledve. Próbálta kivenni utasainak számát, de az észlelést megnehezítette a vaskos esőfüggöny, meg hogy folyton mernie kellett ladikjából a vizet a csecsemő mellől. Nem jutott ideje rá, hogy tudatosítsa magában, de átázva vacogott, és kezdett végtelenül elfáradni. Megszaporázta mozdulatait, és amint az egymáshoz kötözött hegyes cölöpök közt végre talált egy rést, áthúzta magukat rajta.
A magasabban fekvő partra érve a gyermeket kabátja alá rejtette, nehogy megfázzon az egyre cudarabb időben, és futásnak eredt az Arany Oroszlán szálló felé. Elvégre nem véletlenül hagyott egy levelet a dolgozóasztalán a bejárónőjének címezve, hogy oda tartott. A tény, hogy végül két sarokkal elkerülte a szállót, és a rossz hírű Csigaház felé kaptatott föl az úton, már annak szólt, hogy sejtelme szerint a levél nem jutott el a bejárónőig.

Keleti Károly nem sokat törődött a megítélésével, amíg tiszta lelkiismerettel szolgálhatta hazáját. Amikor kimerült a közügyek körüli hercehurcában, megtért vadásztrófeákkal ékesített dolgozószobájába, és tanulmányain dolgozott, vagy idénykor kedvenc agarával, Ravasszal és egy vadászpuskával felvértezve űzte a vadat. Egyetlen hiúsága finoman pödört, balzsamozott bajusza volt, amit most szétvert a zivatar. A rossz nyelvekkel szemben csak szükség esetén hordta magánál a Szabadságharc óta őrzött huszárkardot, ami az év java részében kandallója fölött ékeskedett. Ellenben most nem lett volna érdemes a kardot a pesti lakáson keresni, ugyanis hüvelye az oldalát verdeste, miközben csizmás lába a nedves kövön csattant.
Mire ökle végre nekicsapódott a Csigaház vaskos, vörös kapujának már átkozta magát, hogy nem vette fel bélelt szarvasbőr kesztyűjét, amikor elindult erre a kétségbeesett küldetésre. A meredeken felfelé emelkedő Árokhát utca tetején, magasan a többi ház fölé kúszó épület csendes helytartójaként állt a többnyire agglegények lakta városrésznek Sötétszürke kőfalai vaskos hengert formáltak, apró, román stílusú ablakai a dekadencia legkisebb látszatát is eloszlatták. Egyetlen erkélye most a Palánk gerincét csapdosó folyó fölé nyúlt; alatta az éles cölöpök állták a hullámverést.
– Mint valami sötét világítótorony – állapította meg Keleti. Karjában a gyerek válaszképpen hangos sírásban tört ki. A statisztikus újra meg újra lecsapott a vastag tölgyfa kapura, amíg a közepén el nem húzódott a kémelőnyílást fedő zsalu. Vastagon kifestett macskaszemek tekintettek rá mögüle, mielőtt gazdájuk alkoholmámoros hangon megszólította:
– Ti urak, ti urak! Hát senki sem koccint értem pohárt? – hallotta a nehézkesen tagolt szavakat. Felsóhajtott.
– Ti urak, ti urak, ti velsz ebek, ne éljen Eduárd… – felelte. A Csigaház titkos nyelvének ismerete egy méltán elfeledett korszakának nem kívánatos mementójaként telepedett rá. A vaskos kapu nem ítélkezett, ugyanúgy tárult ki, mint azelőtt a csapongó ifjú előtt, akinek a bőrében legutóbb ott járt.
– Isten hozta minálunk, vándor! – szólította meg a macskaszemek gazdája, aki beléptekor jóval többet felfedett magából. Leszámítva a pribék-külsejű ajtónálló beújítását, aki szinte betöltötte a felső szintre vezető lépcsőtől elválasztó szűkös folyosót, a hely mit sem változott.
– Eggyel több féltékeny feleség mostanában? – sandított rá Keleti. A lány felelt helyette:
– Nemrég érkezett Pestről. Felajánlotta a segítségét a rendkívüli körülményekre való tekintettel. Meg szabad kérdeznem, hogy hívják az urat? – fordította figyelmét a kicsi felé, mintha jelenléte nem merítette volna ki a rendkívüli körülmények kategóriáját.
– A neve Szegedi Gergely. Ma van a névnapja. El tudja helyezni valahol?
A lány arcára a vastag smink alatt visszatért a józanság. Nagydarab őrkutyája némán szemlélte a jelenetet.
– De hát mit csináljak vele?
– Gondolkodjon, kisasszony – nyomta a kezébe a mozgolódó csomagot a statisztikus. – Tudja, hogy nem vihetem fel oda. Tegye meg, amit tud!
Azzal a pribék mellett elhaladva határozottan nekiindult a vele szemben kanyarodó csigalépcsőnek. Háromszor fordult, amíg felért a helyi elit által csak bálteremnek nevezett helyiségbe. A füsttől elfátyolosodott a tekintete, a hő meg a zaj pedig lőporos hordóként robbant az arcába. Újra a csatatéren érezte magát egy hősies, de reményvesztett háború katonájaként, és az emléktől megtántorodott; a vér dübörögve verte a ritmust a fülében, és arca előtt groteszk, emberszerű alakok táncoltak.
– A kicsikéim, szegény kicsikéim – sopánkodta egyikük elhaladtában, majd újabb adag sűrű füstöt fújt a levegőbe. – Ide tartottak az Angyal-házból, de mindüket elnyelték a habok! A legszebbeket!
Akárkit is üldözött bánatával, tovább keringőzött utána a fülsiketítő lármában. Keleti előre dőlt, egyenesen az őrült karnevál közepébe – kinyújtotta a kezét, és magához ragadta az egyik torz emberalakot.
– A nevem Keleti Károly – mondta lassan, gyöngyöző homlokkal, egyenesen a szemek helyén tátongó fekete résekbe nézve. – Kende Kanut itt van? A magyarok aránya az országban negyvenegy és fél százalék… német tizenegy egész öt… Brassóban a csapadék télen ötvennégy párizsi hüvelyk, tavasszal Debrecenben majdnem hetven…
A bécsi lélekgyógyászával kidolgozott technika lassan működni kezdett. A józan számok gúzsba kötötték a rémképeket, és ahogy tehetetlenül halványodni kezdtek, mögülük fölsejlett a valóság.
– Károly! – csattant egy vaskos tenyér a vállán, és rozsdás hang szivárgott át a függönyön. – Maga mindig lenyűgöz. Micsoda belépő!
Üdvözlője kövérkés férfi volt, jó fél fejjel alacsonyabb nála. Az aranyszín ördögmaszk, amit görbülő szivarvéget lengető kezével kopaszodó feje búbjára tolt, kerekded arcot fedett fel, közepén párhuzamosan futó uborkaorral. Nem lidérc volt, sem sötét árnyék, hanem a város egyik legnagyobb adófizetője.
– Jól érzi magát, barátom? – kérdezte. – Sápadtnak tűnik. Igyon valamit!
– Csak egy epizód. A hadifogság óta jönnek-mennek.
– A hazafiság jutalma! Hah! Ha nem bánja, hozok magának egy konyakot. Addig élvezze a mi privát Montmartre-unkat!
Újra rácsapott az új vendég vállára, azzal elnyelte a forgatag. Keleti most már tiszta fejjel mérhette fel környezetét. A falakon fáklyák lobogtak; fekete füstjük vastagon gomolygott az alacsony mennyezet irányába, sötét glóriát vonva a bíborszín bársonyterítős körasztalok mentén örvénylő vendégsereg feje köré. A keskeny ablakok közt fényes blondel képkeretekbe fogott olajfestményekről szigorú nőalakok figyelték az alakuló bacchanáliát, mint az erkölcs néma őrei. Köztük Izsó Rósáné arcképe, a Nőegylet elnökéé, aki tűzzel-vassal üldözött mindenféle kicsapongó viselkedést. Keleti felfigyelt a képmására.
Legalább ötvenen zsúfolódtak össze a bálteremben a márványborítású bárpult felől harsogó harmonikaszó ütemére sodródva, mint a világ múlása fölött örvendő, elkárhozott lelkek. Arcukat maszkok takarták, de kilétük nem maradt titok. Egyiket a nadrágja árulta el, amire nem varratott zsebeket: elhatalmasodó fösvénységében így sosem hordott pénzt magánál. Szatymazi földbirtokos volt, gabonával kereskedett. Egy másikat feltűnően keskeny szabású, élénk színű zakója buktatta le. Gyufagyárat örökölt, amin továbbadva vett egy szabóságot, ami a rossz nyelvek szerint csak a saját hiúságát szolgálta ki újabb és újabb darabokkal. Keleti kihez az éves befizetett adó összegét kötötte gondolatban, kihez meg a holdjainak számát. Nemsokára adatok sokasága örvénylett a teremben, amit csak sorba kellett rendeznie, hogy megtalálja azt, akit keresett.
Kende Kanut, mi végre korbácsoltad fel az árt körülöttem, töprengett, miközben közelebb húzódott a pulthoz. Levetette, és az egyik bárszékre fektette az átázott lovaglókabátot.
– No de uram – mérte végig a megboldogult gyufagyáros fia görög színházi maszkja mögül. – Arccal…?
– Melegedjen fel, jóember – tett elé a szivarját lengető virilista egy színültig töltött kristálypoharat. – Igyon a gyönyörű kurtizánokra, akiket menekítésük közben ragadott el a Nagy Öreg. Micsoda tragédia!
– Tragédia! – harsogta a vendégsereg mindenfelől, mint akik hívó szóra felelnek, és az ital sebesebben folyt a torkokon, mint a víz odakint. Egyetlen ember volt csak a teremben az egykori katonán kívül, aki távol maradt a mulatozástól, és az arcát sem rejtette el. Az elfüggönyözött erkélyajtó előtt ülő fiatal férfi vékony drótkeretes szemüveg mögül figyelte őt szúrós tekintettel. Keletinek vadászó agara jutott eszébe erről a nézésről.
– Szabad? – mutatott az egyik üres székre, átfurakodva a tömegen. A férfi bólintott, de vonásai ridegek maradtak. Néhány pillanatig, amíg a terembe visszatért a ricsaj, csak méregették egymást.
– Bárdos Marlene tényleg halott?
Újabb bólintás, ezúttal lassú, gondterhelt.
– A nevem Török Ádám. Letartóztatási parancsom van maga ellen.
– Tehát rendőr.
– Detektív.
– Mondja, maga írástudó ember?
A férfi sértődötten húzta ki magát.
– Már a nagyapám is az volt – felelte.
– Akkor tudnia kell, hogy nem én tettem.
– Erről majd inkább Pesten.
– Tizenkét krajcár manapság az árfolyam, ugye? Vagy egy pálinkánál többet ér az emberélet?
A nyomozó szája széle idegesen megremegett.
– Vigyázzon mit mond, uram!
– Minden benne volt a Szegedi Híradóban. Látnia kellett, ha a fővárostól kergetett idáig.
– Miféle Szeged Híradóban?
– A tizenharmadikai lapszám az Oszlop utcai dolgozószobámban.
– Nem találtunk semmi effélét…
– Tehát nincs egyedül.
– Legyen annyi elég, hogy Thaisz Elek főkapitány úr megbízásából vagyok itt.
– Úgy tudom, neki néhány száz krajcár a tarifája. Bárcásnak is nevezik.
Török mérgesen felpattant, arcát dühös pír öntötte el.
– Uram… ha most más körülmények közt lennénk, rögtön párbajra hívnám!
– Csillapodjon le, fiatalember. Nem kedvelem a fölösleges perpatvart. Okosabb, ha most távozom.
Ahogy felállt és megfordult, mintha betonfalnak ütközött volna. Két bivalyerős kar ragadta vállon, és tartotta fogva. Gazdájukban felismerte az ajtónállót, akivel lent összefutott.
– Ültesd le, Schlägel – mondta a detektív. Félrehúzta szürke zakóját; jobb oldalán revolver lógott.
Keleti lassan körülkémlelt a teremben. Ki kártyázott, ki meg italozás közben ringatott könnyű nőcskét az ölében, vagy kurjongatásával kísérte a harmonikaszót. Megakadt a szeme egy alakon a bárpult távolabbi csücskében, aki tartásából ítélve mintha gondterheltebb lett volna a többinél. Álarca szomorú bohócot mintázott, és félszegen emelgette poharát a maszk szájréséhez, ellegyintve az éjszakai pillangók simogató kezeit magától.
– Ha vallomást akar tenni, itt az ideje – szegezte rá mutatóujját a detektív.
– Nekem ma este itt csak egy mondandóm van.
– Halljuk.
– Megjött Izsóné! – kiáltotta el magát a statisztikus falrengető hangerővel. A hatás nem maradt el: a bohócmaszkos férfi, vélhetőleg a vaskezű elnökasszony férje ijedtében lefordult székéről, a lányok pedig sikoltva iramodtak a kijárat felé. Keleti kihasználta a pillanatnyi kavarodást, és kitépte magát a fogdmeg karmai közül. Vállával az erkélyajtónak csapódott, és kivetette magát a keskeny korlát felett. A hegyes cölöpöket épphogy elkerülve csobbant a Tiszába, aztán rögtön alámerült.
– A teringettét! – káromkodta el magát Török, ahogy utána iramodott. – Hogy ezeknek a kurafiknak pont ide kell járniuk kicsapongani…
Nem tudta befejezni a mondatot. Éles nyilallás érzett a gyomrában, aztán átfordult az acélrácson, üldözöttje nyomában. Schlägel utána hajította a pengét a tetőző árba, és összehúzta magán fekete zubbonyát. Odabent a kedélyek megnyugtatására pezsgőt bontottak; a dugók petárdákként pukkantak az éjszakában.

A víz sűrű volt, és jeges ölelése annál szorosabbá vált, minél inkább küzdött ellene. A kard az oldalán, övének csatja, a nehéz bőrcsizmák mind ellene dolgoztak. Kapálózó kezek ragadták meg a mélyben, mire ő közelebb vonta gazdájukat. Ahogy tüdeje megtelt vízzel, az osztrák tiszt jutott eszébe, akit kihúzott a lángoló lövészárokból a pokol szívében, mielőtt évekre elvették a szabadságát. Talán már csak a testhez ragaszkodott, mint akkor, de ha együtt szálltak alá, legalább nem utazott egyedül. Jobb kézzel görcsösen kinyúlt abba az irányba, amit fölfelének hitt, hogy búcsút intsen az égieknek. Ekkor erős szorítást érzett a csuklóján, és valaki kirántotta a mélyből. Percekig köhögött, mintha tüdeje visszakívánkozott volna a vízbe, elszokván a tiszta, hűvös levegőtől.
Hosszúkás gondolában feküdt. Maga mellett felismerte a levegő után kapkodó Török Ádámot. A nyomozó hasán a hajó orrába aggatott viharlámpa gyorsan terjedő fekete foltot fedett fel.
– Ki tette ezt magával? – fordult felé Keleti fél térdre emelkedve.
– Terebélyes gardedámom – fújtatott a detektív. – Kezdem érteni, miért kellett magammal hoznom… eddig csak vallomásokat püfölt ki, de a rendőrkapitány úr ragaszkodott hozzá…
– Thaisz Elek? Miért akarná félreállítani magát?
– Amiért magától sem fogadtam el a tizenkét krajcárt.
– A meghamisított Szegedi Híradó egy titkos tettestársról írt. Ha jól sejtem, ez maga lenne, ha keresztbe nem húzzuk az összeesküvők tervét.
– Tehát a cikk, amiről beszélt tényleg létezik?
– Ravaszra hagytam, amikor ide kellett sietnem. Ugye neki nem esett baja?
– Bocsásson meg, uram – ragadta meg a karját erőtlenül Török. – Schlägel ért a lakásra elsőnek. Az újság… nála kell lennie!
– Vissza kell szerezzük – keményedett meg Keleti tekintete.
– Keleti Károly, mindig az árral szemben – szólt közbe a gondolás, aki arcát mélyen lelógó kámzsa alá rejtve, a hajó tatjából irányítva lavírozott az uszadék közt.
– Fedje fel kilétét, uram – követelte Keleti és kihúzta magát, küzdve az egyensúlyáért.
– Az az ön feladata, Herr Klette.
– Kende Kanut?
– Szívesen jár majd ide a többi urasággal pecázni, amíg az újjáépítésből nem rendezi tetemes kártyaadósságait. De ma nincs itt velünk. Próbálja újra.
– Nincs időm játszadozni önnel. Ezen a hajón még bőven van hely. Miért nem segít másokon, ahogy velünk is tette?
– Tényleg azt hiszi, hogy megmentettem? – kacagott fel a gondolás örömtelenül. – A szenvedélyes statisztikus… milyen együgyű, ha nem veszik körül imádott számai. Marlene mégis magát ostromolta. Akarja tudni, mik voltak az utolsó szavai?
Keleti kivonta a hüvelyéből a huszárkardot.
– Maga ölte meg őt!
– Megint téved! Az a fecni a markában azt kérdi: miért tetted, Vadászom? A túloldalán meg a maga váltója. Ismerje el Keleti, hogy a terv zseniális. Kanut a kapcsolatait adta hozzá, mint azt a korrupt rendőrfőnököt, aki holmi nyomozóktól félti a székét.
Török sípoló tüdővel kiáltott fel.
– Akárki is maga, ezt nem ússza meg. Életem céljává teszem, hogy elkapjam, és aztán rendet csináljak a fővárosban!
A gondolás kiemelte a vízből acélhegyben végződő, hosszú evezőjét. Mögüle a Pick-féle likőrüzem máglyája bontakozott ki; a tűz a mellette álló gyufagyárról terjedhetetett át, amit már egészen elemésztettek a lángok. A sodrás egyenesen a Pick-család odavesző örökségének kitárt kapuja felé vitte a csónakot.
– Tudják mi a jó a halottakban, uraim? – vetette hátra a kámzsáját. – Hogy az élők írják meg a történetüket.
– Andor Imre, az újságíró – ismerte fel a gondolást az arcán lévő hosszanti vágásról Keleti, amit ő ejtett rajta párbajuk során. Kapcsolatuk akkor mérgesedett el, amikor az nyomtatásban tört a becsületére.
– Maga tönkretette az életem, Keleti! – szegezte maga elé dárdaként az evezőt. A csónak megingott, miközben veszélyesen közeledett a lobogó kapuk felé. – Mit számít magának, kivel hozzák hírbe, ha más sem érdekli, csak hogy mennyi bort vedelnek a Viharsarokban, meg hogy a parasztoknak legyen elég gabonájuk! A népnek szenzáció kell, pletykák, vér! Nem érdeklik a számok, sem az igazság. Most magán csámcsognak majd a füstös kocsmáktól az elit szivarozószalonokig. És mindent, amit valaha felépített, elmos a népharag, mint a Tisza ezt a várost!
Keleti kezében remegett a kard, ahogy hallgatta. Lélegzete fehér ködként szállt a vak éjszakában, de nem a hideg rázta, hanem a sérelem szülte jogos indulat. Az a fajta, amit csak az az ember ismer, akinek besározták a jó hírnevét.
– Legyen hát, ahogy óhajtja. Ma este megfojtotta ezt a várost, de ígérem, maga is vele süllyed majd.
– Keleti – sóhajtotta Török elhalóan. – Ne hagyja, hogy megússzák.
– Isten engem úgy segéljen, meg sem állok az Országházig, miután jóvá tettük ezt a katasztrófát.
– Mitől ilyen elbizakodott, uram? – lengette meg a pengét Andor, ahogy besiklottak a lángok közé. – Ugyan, számszerűsítse az esélyeit. Máris vesztett!
A fojtogató füst körülölelte a hatalmas, itallal teli üstöket. Bármelyik pillanatban számíthattak a robbanásra. Keleti huszárkardja narancsszínben csillogott, Török Ádám pedig félájultan feküdt a gondola aljában, ahol ha keservesen is, de még tudott lélegezni.
– Elfelejt valamit, Imre. Egy igaz szó többet egy ér millió adatnál.
– Csakhogy a maga szavai nem hagyják el ezt az üzemet.
– Talán nem. De az ártatlan embert nem fenyegeti a tisztítótűz. És ami az esélyeimet illeti – emelte csapásra kardját. – Ha jól számolom, éppen fifty-fifty.
Azzal támadásba lendült.

A felkelő Nap fényében szinte barátságosnak tetszett Szeged városa. Nyitott könyvként szétterülő háztetők úsztak csöndes nyugalomban a víz felszínén; nem siettek már sehova. Amott egy polgár két fa közé feszítette ki családi ágyát. A kötél maradéka roskadozott a vagyontárgyaktól. Macskacsalád nyalakodott egy fa tetején, türelmesen várva, hogy a Várból előmerészkedő katonák segítő kezet nyújtsanak nekik. Muskátli virágzott egy ablakpárkányon, körülötte a házat elvitte a folyó. Ennyi maradt belőle.
Keskeny csónak úszott a tragédiát követő békés életképek közé. Kormányosa óvatosan evezve irányította járművét, mintha mozdulatait átjárta volna a tiszteletteljes áhítat.
– Élünk, Keleti?
– Kételkedett benne egy pillanatig is?
Török fájdalmasan elmosolyodott.
– És most hogyan tovább? – kérdezte.
– Most? – nézett fáradtan a horizont irányába a szenvedélyes statisztikus. – Most számot vetünk mindazzal, ami előttünk áll.

Vissza a főoldalra