Az új szomszédok

Az első, gyökereitől megfosztott fenyőfa hajnalban bukkant fel a telepen. Magányosan támasztotta a citromsárga szelektív hulladékgyűjtő oldalát, de Vasutas, a szemközti padon kuporgó hajléktalan tudta, nem sokáig lesz egyedül. A fa üzent neki; az év végének közeledtét jelezte. Át még nem lépték harmincegyedikét, ebben biztos volt, mert a komisz petárdázás mindig megtalálta. Vasutas a fülei közt öröknaptárt hordott, ami csak bizonyos szeszfajtáktól zavarodott meg átmenetileg, különben spécin működött.
A durrogtatást éles karmú hideg követte. Hosszan, mélyen mart az emberbe, néhányan át se vészelték. Komájával, Rakétával, akivel hetek óta együtt vackoltak, fogcsikorgatva várták az elvonuló telet váltó hirtelen hőséget; tavaszt rég nem láttak a fővárosban, de talán az országban sem. Addig azonban számos fagyos éjszakát át kellett vészelniük a kopasz lombok alatt, a Rákos–patak menti korhadó deszkákon. A lyukas pokrócokból és rongyos lepedőkből felhúzott lakhely csak a szemközti téglaházak lakóit hergelte, meleget alig adott. Összeszedtek néhány nagyobb követ a töltésen, és esténként tűz lobbant köztük. A helyiek alig majréztak miatta. Egy futó kiabált csak rájuk, hogy hagyják a vadkacsákat békén, ami azért volt furcsa, mert addig Vasutas észre sem vette, hogy a madarak még mindig ott úszkáltak a patakban. Talán nekik sem volt hova menniük.

Vasutas – amíg át nem adta a kormányt a piának –, jókora kanyarral kerülte a bajt. Nem akart majomketrecben lakni, rácsos ajtókkal meg ablakokkal, mondogatta a börtönre célozva. Azért ijedős fajtának sem volt mondható, sőt! A hajléktalanok közt igazi legendának számított, amióta fellázadt az Orosz ellen.
Az Orosznak senki sem tudta a rendes nevét, szlávos kiejtése miatt aggatták rá a hontalanok az elnevezést. Ő uralta a legnagyobb aluljárókat, a Nyugatitól kezdve a Blaha Lujza téren át a kisebb, de forgalmas Astoriáig. A Deák téri placc egy politikaközeli alak hatáskörébe esett, ezért arrafelé nem nyúlkált az Orosz, a Nagyvárad térért viszont folyton ment a torzsalkodás a roma maffia, meg az ő körei közt. A többiről Vasutasnak nem volt tudomása, meg amúgy is egyre kevésbé érdekelték a világ dolgai így, hogy Angyalföldön végre kicsit békén hagyták.
Volt ennek az Orosznak egy rossz szokása. Ha új vendég szállt meg az aluljáróiban, azt bőrkesztyűjével meglökdöste, bőrcipőjével meghentergette, míg azt a napi párszáz forintot, amit összekoldult, le nem számolta neki. Cserébe a bérlő kapott időnként pár tüskét, üveg alján lötyögő, körbeadogatós vodkát, meg egy nap haladékot. Ha akkor is fizetett, maradhatott, ha nem, el kellett kotródnia. De más szolgáltatás is járt a leadóért: kedden és pénteken a kínai Shin lelkipásztor tartott dalos istentiszteletet, amit azok részére, akik végig bírták idegekkel az előadást, szendvicsosztás követett. Aztán álló nap lehetett figyelgetni az öröm lányokat, akik a fizetős mosdóba jártak bizniszelni, és közben beállni, kidőlni, kérni, elvenni, meg befizetni, amit be kellett.
Egyet viszont semmiképp sem szabadott: félretenni a koldult pénzből. Ami bejött, azt még aznap el kellett költeni. Az Orosznak kár lett volna mindent odaadni, a nyilvános melletti borozóban vagy a kínai vegyesboltban jobb szolgálatot tett az alamizsna. Finom művészet volt ez, eltalálni az arany középutat az adózás, a sikkasztás, meg a balhémentes tompára ivás közt, de a legtöbben megtanulták. Aki nem, azt hamar elnyelte az utca. A trükk az volt, hogy csak annyit szabadott elpiálni, amennyiért még nem járt komoly hentergetés, a többit meg le kellett adni a nap végén. Ezt volt, hogy többen dobták össze, mielőtt elindulhatott az üveg a beavatottak között. Bagó ugyanúgy. Senkinek sem járt el a szája – meg is kapta volna a magáét, aki spicliskedik. Talán csúnyábban, mint az Orosztól, aki még ha tudta is, hogyan zajlottak a dolgok rongyos beszállítóinál, többnyire pénzénél volt.
Önszabályozó rendszerré vált ez, amiben ha nem vált valaki jól olajozott fogaskerékké, azt a gépezet felforgácsolta, majd kiköpte magából. Mindenhol így ment ez amúgy, nem csak a Nyugatiban. Vasutas tudta ezt, mert sokfelé megfordult az országban. Nem azért lázadt fel az Orosz ellen, mert kereste a bajt, vagy mert hőssé akart válni. Túl keserű volt az ő kedve ahhoz, hogy a világ megváltoztatásával foglalatoskodjék.

– Jóska, menni kell – mondta az állomásfőnöke Vasutasnak pár napra rá, hogy a kezébe adta a felmondólevelet. – Vége van, most már tényleg el kell induljál.
Látszott a nézésén, hogy nem jó dolgában meneszti – elvégre egy volt közülük, szinte családtag. Akkor még nagy volt az összetartás a vasúton. Úgy mondták, hogy aki egyszer vasutas volt, az mindig vasutas maradt, mint a prostiknál.
A cucca kint állt a bakterház előtt felhalmozva. Nem volt valami nagy halom. A sárga overallosok megfogták, és szinte vitték a nagy menetrendtábla alá, ahol aztán eleresztették; elvégre nem volt tilos nappal a pályaudvaron tartózkodni. Az utazási igazolványát meghagyták, így felült az első induló járatra, és egészen Ceglédig melegedett rajta. Hó nem volt még, amit lapátolhatott volna, ezért tovább utazott nyugatnak, Győrbe, ahol egy elhagyatott ezerötös Ladában lakott. Amikor a roncsot begyűjtötték, ment tovább. Világutazóvá vált, mondta magának.
Egy idő múlva csak éjjelente vonatozott. A legtöbb kalauz békén hagyta, talán mert felismerték benne az elesett sorstársat. Aztán vagy a kalauzok változtak meg, vagy az ábrázata, de nem vasutazhatott tovább nyugalomban. Elégszer szállították le, hogy kikössön megint a Nyugatiban, ahol aztán lecsoszogott az aluljáróba, és bekuporodott a kibelezett telefonfülkesor egyik sarkába, a szeretetszolgálat irodája mellett. Épp kezdett hűvösre fordulni odakint. Időben érkezett, ha téli bérletet akart váltani.
Rakéta néhány nappal később landolt mellette. Hamar kiderült, hogy nem egy szószátyár típus, és amit beszélt, annak sem volt semmi teteje. Vasutassal megosztottak egy pillepalack fehérbort, aztán az összegyűjtött csikkekből gyártottak két szál cigarettát, erre jött a bemutatkozásnál is fontosabb „Veled mi lett?” kérdés. Nem mindenki szeretett beszélni róla, mint ahogy Vasutas sem. A legtöbbjüknek a történetük volt az egyetlen vagyonuk, ragaszkodtak hozzá.
Rakéta csak annyit mondott, űrhajós akart lenni, más nem érdekelte. De hát az nem lehetett, így lett hajléktalan. Ennyiben maradtak, a többi alakult magától, ahogy összegyűltek télire. Aztán befutott az Orosz.
A rongyosok még nagyobb őrültnek tartották Vasutast, mikor kiállt vele szemben, mint Rakétát, amikor elködlött az agya, és űrnyelven kezdett beszélni. Azt ugyanis már többször látták, ahogy Rakéta fejben elhagyta a bolygót, de az Orosszal még senki se mert szembe szállni. Vasutas ködösen emlékezett arra, ami történt: hogy jött volna a hentergetés, ő meg felkelt a ki tudja honnan származó tócsából, ütött, aztán kipenderült a zsákjával az éjszakába. Az éljenzést már lehet, hogy ő képzelte a háta mögé.
Nekiindult a Vácin, maga mögött hagyta az Árpád hidat, néhány percig merengve az 1–es villamos sínéinek futásán. Ti legalább tartotok valahova – gondolta. Nem sokkal feljebb az útjába került a benzinkút melletti McDonald’s, majd a felüljáró után jobbra fordulva, az egykori autókereskedés mellett kikötött a patak partján. Ott addig csoszogott az egyetlen tízemeletes épület irányába, míg megfelelő alvóhelyre nem akadt. Rakéta néhány nappal később talált rá, csúnya zúzódásokkal kidekorálva.

A következő napokban felfedezték a környéket.
Gyűjtőkonténerek mindenütt, mint ahol naponta lomtalanítanak. És meg se kellett küzdeni az áruért, mint rendesen! Amit tudtak, begyűjtöttek az új szomszédok, és elraktározták, hogy ha valaha újra aluljáróznának, lehessen vásározni. Felfedezték a dohányboltot, amihez hosszú zarándokút vezetett a lakóházak között. Sorstársaikkal együtt melegedtek a lefóliázott kirakat mögött, míg a rövideket meg a bagót kikérték. Rakéta ilyenkor hamar barátkozni kezdett, aminek Vasutas nem igazán örült. Jó helyük volt, nem akarta megosztani mással.
Valami előnyük mégis származott az ismerkedésből. A törzsvendégek egyike, akit a többiek Négylevelűnek hívtak – állítólag másoknak mindig szerencsét hozott, még ha őt magát el is kerülte a jó sors –, talált egy szociális bolti kártyát. Az egyik ilyen bolt éppen a part menti kockaházak alatt állt; azt beszélték, hetente el lehetne menni együtt vásárolni, de persze sose alakult úgy. Ami bejött, azt még aznap el kellett költeni. A szabály nem változott.

Azon az estén, amikor az első fenyőfa az utcára került, hárman ültek a padokon: Négylevelű, Rakéta meg Vasutas. A tűz még nem lobogott. Ahhoz az utolsó futóknak is le kellett vonulnia a színről, de úgy tűnt, ezek még karácsony környékén se hagytak fel a hóbortjukkal. Rakéta arrébb húzódott a táborhelytől, hogy helyére rázogassa a bélést a takarójában. Négylevelű feslett vászonkabátját szorosan összehúzva, csukott szemmel didergett. Vasutas egy fél üveg bort rejtegetett a köréje csavart takaró alatt – épp ki akarta szabadítani belőle a bódító szellemet, ám a mozdulat félbe maradt. Apró, de annál mérgesebb kutya szakította meg, ami a háta mögül támadt, a padok alatt ragadva meg pokrócának lelógó szélét. Morogva hátrált, hegyes kis fogait mélyen a koszos ágyneműbe mélyesztve.
– Zsivány! – kiáltott utána egy ideges hang, és léptek dobogása hallatszott a patak felől. – Ereszted el!
Nagydarab, melegítős férfi érkezett fújtatva, balról kerülve a kutya mögé. Felkapta az állatot a földről – a takaró vele mozdult, felfedve a foltos vászonnadrágon pihenő üveget, és az azt körülölelő lyukas zoknis lábakat. A kutya némi huzavona után engedett. Vasutas szinte szégyenlősen gyűrte vissza az ölébe megcibált oltalmát.
– Elnézést – lépett közelebb az állat gazdája. Vaskos szakállat és szögletes, műanyagkeretes szemüveget viselt, ami kissé bepárásodott a viadalban. A három hontalan félszegen húzódott hátrébb, sokkolva a hirtelen jött figyelemtől. A férfi tekintete fel s alá járt a felhasadt takaró és a hóna alatt kapálózó jószág közt. Végül zavarában benyúlt melegítőnadrágja zsebébe, és valamit Vasutas elé tartott. Az lassan eszmélni kezdett, és kitartotta érte a tenyerét.
– Boldog Karácsonyt – dadogta a szakállas, azzal elindult az épületek felé. Vasutas egy darabig csak bámult utána, aztán a markára terelődött a figyelme. Pénz volt benne. Ráadásul papír, gondosan összehajtogatva. Négylevelű a válla fölött áthajolva boldogan felvihogott:
– Mondtam én, hogy meghozom a szerencsét!
– Mi az, mennyit kaptál? – élénkült fel Rakéta is.
Vasutas széthajtotta a papirost. Időbe telt, mire beazonosította a számokat rajta. Ezer forintot szorongatott.

Éjszakára a töltés elnéptelenedett, még autó sem járt az utakon. Ahol a redőny nyitva maradt a kockaházak ablakaiban, onnan színes fények villódzása szűrődött az utcára. Vasutas nagyot rúgott álmában, amitől majdnem a földre zuhant. Ettől aztán végképp felébredt.
A hideg mentem belé csípett üdvözlésképp. Előre dőlt, és egy rönköt dobott a lába mellől a gyengén pislákoló lángok közé. A másik kezét végig ökölbe szorította – az ezrest nem merte elengedni.
Éberen nézett körbe. Rakéta néhány méterrel arrébb horkolt, a feje búbjáig pokrócba csavarva. Négylevelűt nem látta sehol. Talán a Máglya közi Művészlakásba ment; gyakran hajtogatta a napokban, hogy onnan nemrég lakoltattak ki valakit, és most üresen állt. Hogy miképp akart bejutni, arra addig nem volt ötlete, de hátha egyszer neki is lehetett szerencséje.
Vasutas próbált visszaaludni, de egy fullánk böködni kezdte belülről. Mi van, ha valami egész más okból tűnt el Négylevelű, ötlött fel benne a gyanú. Idegesen rázta meg az ölében pihenő palackot, aminek alig árválkodott néhány csepp az alján. Az istenit, csapott a combjára. Ha beengedték volna őket a benzinkútra, most lenne utánpótlás borból, és nem kéne amiatt aggódnia, ki hova tűnt el, meg hova nem.
Nyugalom, nyugalom, próbálta lehűteni a kedélyeit. Elvégre nem tartoztak egymásnak elszámolással. Senki sem akarta elszedni a pénzét. No de hátha mégis… A ménkű üssön Rakétába, meg a nagy szájába! Sose lett volna szabad szóba állnia másokkal. Egyáltalán, minek jött utána? Senki sem kérte rá!
Behunyta a szemét, de hiába várta az álmot. A lángok beköltöztek a szemhéja mögé, és dermesztő képeket formáltak rajtuk. Látta magát fekhelyén, ahogy elszenderedik, aztán valaki lerántotta róla a takarót, miközben mocskos kezek ragadták meg a torkát. Gyorsan a háta mögé nézett, de csak a töltést látta. Lopva lesett Rakéta felé, mintha rejtegetnivalója lett volna. Neki!
Cimborája nyugtalanul aludt, időnként megremegett. Vasutas arra gondolt, felkelthetné, csak hogy tisztázza vele az ügyet, vagy legalább elhallgattassa a vádaskodó hangokat. A pályaudvaron mindig volt valaki, akivel lehetett néhány szót váltani. De az Angyalföldi éjszaka csendben csobogott, más volt a rezgése, mint ahogy ő odabent vibrált. Kinyitotta a szemét, de nem volt jobb úgy se. A csillagok árnyékot vetettek fölé. Nem bízott bennük.
Az idő múlásának lassú, idegőrlő hullámzása tovább borzolta benne a kételyeket. Odacsapok, harsant fel belül. Próbálta elkergetni az érzést, de a düh udvariatlan vendégnek bizonyult, akit nem lehetett egykönnyen kiebrudalni. Felkelt, és imbolyogva járkálni kezdett, mint aki a tüzet imádja. Hiába volt üres az üveg, az ajkához emelte, hogy meghúzza. A mozdulatból erőt merített, még ha a savanyú íz hiányzott is a torkának. Valamit tennie kellett. Legalább a helyet megvédeni, elvégre ő szerezte. Ő, a Nyugati aluljáró kisiklott életű hőse. Botladozva indult el Rakéta felé.
– Megkérdem, mit tud a Négylevelűről. Csak megkérdem – morogta. – Megkérdem, tényleg alszik–e. Hogy tud–e valami tervről.
Még mindig markolta az üveget. Egészen elfehéredtek az ujjai tőle. Jó kis üveg, vastag falú, állapította meg. Nem az a spórolós műanyag fajta, amit az üzletek alsó polcaira tesznek. Átjárta a hideg, és minden izma sajgott, miközben a jeges földön lépkedett. Eszébe jutott az a szerencsétlen a Jászain. Aki megszegte a szabályt.
– Hát velem nem csinálják – szuszogott szinte némán. Alig evett aznap valamit. Magasra emelte a palackot, majd megmerevedett, mint egy kültéri szobor. Tenyerének mélyén Mátyás király gyűrött portréja az ezresen egykedvűen tekintett a jövőbe – elvégre a maga idején ő megtette, amit megtehetett. Rakéta nyugtalanul horkantott, aztán pislogva felnézett rá.

Négylevelű a felkelő Nap első sugaraival érkezett, még a futók előtt. Némán roskadt a földre, ahogy tudomást szerzett az éjszaka történekről. Amikor szóhoz jutott, mintha könnyezett volna.
– Mit tettél? – kérdezte döbbenten. Vasutas egykedvűen kettétört egy merev, száraz zsömlét, és beleharapott az egyik felébe.
– Amit kellett.
– De miért? – követelte tovább a választ Négylevelű. Vidáman kelt, előző este összefeküdt valami nővel a Művészlakban. Túl hirtelen jött neki a törés.
– A szabály miatt.
– Miféle szabály miatt?
Vasutas megvonta a vállát. Már nem érdekelte az ügy, az evéssel volt elfoglalva. A pénztől meg kell szabadulni, mielőtt bajt hozott az emberre, gondolta. Lám, őt is majdnem kiforgatta magából, míg rá nem döbbent, honnan fúj a szél.
– Bor van? – kérdezte Rakéta, hidegmarta arcából álmosan kitekintve.
– Nincs – felelte Vasutas. – Kolduskarácsony van – tette még hozzá, mire Négylevelű dühösen felrúgta az egyik körülöttük kallódó műanyagzsákot. A pléhdobozok, sörös üvegek és egyéb kincsek kiszóródtak a koldustanya közepére, elsodorva a kihunyt tábortüzet. Néhány elszenesedett faág maradt csupán a helyén, és köztük egy megégett, kis kék fecni, rajta az igazságos Mátyás kormos képmásával.

Még több novella

Vissza a főoldalra