Az álomügynök

Az Emléktörlők üzlethelyisége a központi pályaudvartól nem messze álló, kisebb pláza alatti átjáró árkádos folyosójáról nyílt, jobbról egy női fehérneműbolt, balról meg egy mobiltelefon-kellékes által határolva. A bejárathoz érkező harmincas férfi igyekezett száműzni fejéből a tömegközlekedési eszközökön felhalmozódott, értelmetlenül zavaros gondolatokat, behúzta kissé kitüremkedő hasát, majd rányitotta az üvegajtót az azzal szemben ülő fiatal női alkalmazottra.
– Helló – köszönt, majd megköszörülte a torkát, utólag.
– Jó estét – emelte fel tekintetét az asztalán álló monitorról a lány. – Miben segíthetek?
– Estét – korrigált az érkező, ezúttal valamivel elégedettebben a hangszínével, majd elmormolta a nevét. – Időpontra jöttem.
A szűk előtérben hellyel kínálás rítusát nem sokkal később a szintén nem túl tágas ügyfélfogadó irodába történő bebocsáttatás követte, ahol idősödő, vékony keretes szemüveget viselő, fehér köpenyes alkalmazott fogadta a klienst. Öltözéke alapján az nehezen tudta eldönteni, hogy orvossal vagy technikussal van dolga, így a kölcsönös bemutatkozásukat követően rá is kérdezett a dologra.
– Őszinte leszek önnel, uram – ült le emelvényszerű, kijelzőkkel és különféle futurisztikus eszközökkel megpakolt állomása mögé az ügyfélfogadó, pillantásával nem eresztve a másikét. – Szakmám szerint villanyszerelő vagyok, csak hát annak túl jó. Nem bírta az egészségem a túl sok megbízást, márpedig ha magának dolgozik az ember, nehezen mond nemet a pénzre. A feleségem már a kórházban megígértette velem az első szívrohamomat követően, hogy leteszem a bagót, és keresek valami nyugisabb állást. A technikához értek, az emberekkel jól bánok, azt meg maga is tudja milyen a munkapiac manapság. A farok csóválja, ahogy mondani szokták, de ez nekünk csak jó, nem igaz?
– Hű – felelte a férfi, akinek a váróban összekapart magabiztosságát szabályszerűen megrengette az efféle bizalmaskodás. – Akkor minek hívja magát?
– Álomügynöknek, barátom – vigyorodott el az ex-villanyos, majd a köpenye szívét takaró részére mutatott, ahol a névtábláját szokta hordani. – Komolyan hangzik, mi? Anyacégünk alapítója szerint traumáink miatt folyton a sötét múlton merengünk, ahelyett, hogy előre néznénk. Állítólag ő is pont olyan átlagos fickó volt, mint maga meg én, míg le nem tesztelte a találmányát a saját múltjának kínzó képein. Azóta milliárdos, és az a küldetése, hogy minél több olyan szabad, sikeres kiválasztott népesítse be a bolygót, mint ő. Tehát mi nem emlékeket törlünk, hanem…
-…álmokat árulnak? – fejezte be helyette az ügyfél.
– Pontosan. Mondja, önt mi hozta ide?
A férfi nagyot nyelt, mielőtt visszakérdezett.
– Maguk tényleg elfelejtetnek az emberekkel dolgokat? Mint abban a régi filmben, amiben a főhős meg akart szabadulni a volt barátnője emlékétől?
A fehér köpenyes szuggesztíven bólogatott, és úgy hajolt közelebb, mint ahogy a hamutál fölött szoktak az épp verbális bombákat ledobni készülő nikotinfüggők.
– Hadd mondjam el, hogy működik ez az egész. Ez az egérlyuk egy amerikai startup-franchise része, ami olyan üzleti modellt követ, hogy azt megjegyezni is képtelen vagyok, nemhogy elmagyarázni. Lényeg, hogy a srácok, akik itthon megnyitották ezt a helyet, gyorsan kapcsoltak. Látták az úriember bemutatkozó videóját, meg hogy befektetőket keres, az meg valami csoda folytán megvette a helyi lerakat ötletét. Szerelemfelejtést amúgy nem vállalunk, de ezt gondolom olvasta a weblapon.
– Igen, nos, én nem is azt akarok… amúgy miért nem?
– Az a film, amit emlegetett, nagyon romantikus meg minden, a nejem egyszer megnézette velem. Sajnos a valóságban nem úgy működnek a dolgok, mint a moziban. Még az elején beállított egy tag, hogy kivan, nem eszik, nem alszik, csak vedel, mióta a barátnője kidobta, azt kérte töröljük ki az egész affért. Semmi gond, álomdiódák a halánték két oldalára fel, program futtat, gyorsabban megvolt a móka, mint ahogy a doki bead egy védőoltást. Eltelik néhány hónap, kezd működni a marketing, sűrűsödnek a megkeresések, mire egy hisztériás nő beront az ajtón, és perrel fenyegetőzik. Kiderült, hogy az úr elfelejtette megemlíteni, hogy néha részegen kicsit úgy meglegyintette a párját, hogy a végére távoltartási végzést is hoztak ellene. Eljött hozzánk, tettük a dolgunkat, grátiszként még az egyedül töltött piázós estékből is elvettünk. De új szokásokat, na azokat nem tudunk kialakítani, legalábbis egyelőre.
– Mi történt? – hajolt előre székében a vendég is, pedig a másik nem halkította le a hangját.
– Hogy is mondjam, nem akarok magunk ellen beszélni, de néhány veszteségünk az életben szükségszerű, érti? Különben nem tanulunk belőlük, márpedig okos ember a saját kárán tanul, vagy mi. Emberünk unatkozik, kinyit egy sört, pörgeti az Archálót, régi ismerősökre keres, és eszébe jutnak a gimnáziumi évek, amikhez mi a szerződés szerint nem nyúltunk. Beugrik neki, ki volt az osztálya legjobb csaja, és bumm – csapta össze a két tenyerét az ügynök. – Fogadok, hogy innen akár be is tudná fejezni a történetet.
– Nem törölte ki a számát?
– Dehogy törölte, a marha. Elkezdett üzeneteket írogatni, aztán ahogy belelendült az ivásba, már hívogatta is. Nem értette, miért nem kap választ persze, mert hát az asszony régen letiltotta a számát. Sajnos valahol fel volt neki írva a címe…
– Huh, meredek… szerencsére én csak egy apró beavatkozás miatt jöttem.
– Emlékkozmetika, értem. Abból még sosem történt baj. És mondja, mitől szabadulna?
– Talán ostobaságnak hangzik, de az új Starkillers filmek emlékétől. Szerintem mind szar, amit az eredeti trilógia után forgattak.
Az álomügynök a homlokát ráncolva dőlt hátra.
– Semmi sem ostobaság, ami az életet jobbá képes tenni, ezt én mondom, pedig nem vagyok az a filozofálgató típus. Azonban legnagyobb szomorúságomra ebben nem segíthetünk önnek. Benne is van az apróbetűs részben.
– Mi? – rökönyödött meg a megrendelő teljes felsőtestében megmerevedve. – De hát ezek csak filmek! Igaz, fontos filmek, amik az egész gyerekkoromat meghatározták, hogy aztán minden soron következő résszel újabb adag sarat lapátoljanak rá, de hát mi ez egy párkapcsolathoz képest?
– No ez az, amiben téved – rázta az ujját kioktatóan az Emléktörlők szakembere. – A kishal megeszi a nagyot, a nagyot egy még nagyobb, ismeri az analógiát. A Starkillers szériát lassan történelemórákon tanítják, mindenki tud róla mindent, vagy legalábbis azt hiszi. Az mindenesetre közkincs, hogy a sorozat gyártója, stúdió, amelyik forgalmazta, de még a rendező is, aki az egészet kitalálta, mind felvásárlásra kerültek a Dinky produkciós cég által. A Dinky a családok mozija, legalábbis így pozícionálja magát, de a részvényesek kitömése után is annyi felesleges pénze marad, hogy azt se tudja mibe invesztáljon belőle. Az új technológiák, mint például a miénk azért elég jó célpont, nem gondolja?
– Tehát bármi, ami Dinky, nem törölhető? De hát ez felháborító!
– Kérem, uram – állt fel az ügynök, hogy egy pohár vizet töltsön vendégének a sarokban álló tartályból. – Ön, már meg ne sértsem, egy plankton. Nem mintha én több lennék annál, csak egy ideje a cet gyomrában élek, tudom, hogy mennek a dolgok.
– És én most mit kezdjek ezzel? – készült csalódottan felkelni az ügyfél, mire az idősebb férfi a vállára tette a kezét, majd átnyújtotta neki a vizespoharat.
– Hallgasson ide. Az ember legalább saját magával legyen őszinte. Tegyük fel, hogy én a saját szakállamra kiexportálom annak a tizenvalahány filmnek az emlékét, amit annak ellenére nézett végig, hogy pontosan tudta, mire számíthat tőlük, és kicserélem mindet mondjuk a Mary Poppins-ra…
– A hetedik rész mondjuk egész jó volt – motyogta a lesújtott vevő.
– Mindegy, szóval kiszedem az egészet, maga meg kap egy emlékgömböt a biztonsági másolattal, amivel azt kezd, amit akar. Mondjuk, hogy nem gyűri le a törlés utáni depresszió, mint a klienseink némelyikét, és jön vissza fél év múlva, hogy felárasan visszakapja, amit kikapartunk. Legjobb esetben is be fogja szippantani a következő reklámhadjárat, szépen végigüli az új filmet nagy doboz kukoricával az ölében, ahogy eddig, aztán unalmas perceiben otthon, a képernyőt lapozgatva szembe jönnek a régiek…
– Azt állítja, nincs menekvés? Azért fizetek, hogy próbál itt megnyugtatni?
– Ezért egy fillért sem kérek. Amiért fizet, méghozzá huszonöt százalékkal kevesebbet a kényelmetlenség miatt, az egy alternatív megoldás, ha érdekli.
Ügyfele gyomrára még mindig csomót kötött a felháborodás, de kíváncsisága legyőzte rosszallását. Na meg a kedvezmény sem volt jelentéktelen.
– Hallgatom.

A férfi furcsa bizsergéssel a tarkójában lépett ki az üvegajtón az árkádok alá. A fehérneműüzlet mellett elhaladva eszébe jutott, hogy meglephetné valamivel a barátnőjét, ha már munka után kimaradt, ráadásul el sem árulva neki, mire készült. Megnyugodott, mert úgy tűnt, mindenre emlékszik, mi több sokkal higgadtabbnak érezte magát, mint ilyenkor a nap végén hazafelé lökdösődve általában. Az emlékmódosítás tehát sikeresnek tűnt, legfeljebb néhány nyugtalan éjszakát okoz majd számára a hosszabb távú következmények miatti aggodalma. Aztán ki tudja, ha szerencsés idővel talán az idegessége is enyhül a gyorskezelést követően.
A késői órához képest jópáran járkáltak a néhány sarokkal arrébb az utcára ásító metrólejáró szájánál – a férfit a lefelé igyekvő tömeg valamiért a bálnák által lenyelt planktonok miriádjára emlékeztette, de nem tudta megindokolni magának, miért, hiába rémlett neki a közelmúltból egy hasonló beszélgetés. Úgy látszik, a rövidtávú memóriája mégis kicsit összezavarodott.
A mozgólépcsőn haladva a telefonjába temetkezett, így észre sem vette az aluljáró falára aggatott hirdetéseket, de amikor megállt bevárni a szerelvényt, nem tudta nem észrevenni a vele szemben kiragasztott óriásplakátot. A legenda utolsó fejezete, hirdette a szlogen, alatta pedig ismerős betűtípussal virított a film titulusa – Starkiller IX: Leszámolás.
Felsóhajtott, már megint egy ilyen tucat sci-fi szemét, gondolta. Agyában az idegsejtek újabb kötéseket hoztak létre, a régiek pedig elhaltak, ahogy a teljes tudományos fantasztikus műfajt átminősítette a modernizmus által felzabált tömegtermékké. Beletúrt a kabátzsebébe, majd fülhallgatóival kizárta a külvilág zajait. A popzene legalább ugyanolyan jó, mint régen, jutott eszébe, bár nem vallott rá ez a vélemény, a barátai és kollégái előtt biztosan sosem vállalta volna fel.
Ahogy a zene ütemei belső tájak felé kalauzolták tudatát, lassan kimosódtak lelkéből a Starkiller-sorozattal kapcsolatos csömörének utolsó morzsái. Kicsit sem bánta, sőt észre sem vette. Elvégre már gyerekkorában sem volt az olyan nagy szám.

Vissza a főoldalra