Karcsi és a kobold

  • 8 min read

Karcsi vasgyúró alkatú fiúcska volt sűrűn csöpögtetett, apró szeplőkkel és tekintélyes méretű pocakkal. Szülei minden idejüket egy nagy, kocka alakú épületben töltötték, aminek a falai áttetsző üvegből készültek. Nagymamája, aki az időszűkében egykén maradt fiút több-kevesebb sikerrel felnevelte, csak úgy hívta ezt a helyet, hogy az üveg palota, de otthon édesanyja és édesapja csak irodának nevezték, amikor hajba kaptak a pénz végességén.
Karcsit nemigen érdekelte sem a megnevezés, sem a torzsalkodás. Legszívesebben a számítógépe vagy a televízió előtt tartózkodott nassolnivalót ropogtatva, amíg a szőrös szívű nagymama el nem parancsolta ezektől. Szobájában a játékokon vastagon megült volna a szürke por, ha a rossz jegyei vagy a korhatáros sorozatok miatti nagyszülői dorgálásra fellobbanó dühét nem vezeti le egy kisautót darabokra szedve, vagy műanyag katonát hadirokkanttá téve. Édesapja egyszer majdnem a bokáját törte a kígyózó aszfaltutat mintázó szőnyegen szétszórt lomhalmazban, és kiabálni kezdett. Karcsi szerint akkor kezdett elromlani minden.
A rákövetkező hétvégén a szívtelen apa szinte rátörte az ajtót az ebédidőben még pizsamában lustálkodó fiára, és egy fekete szemeteszsákba dobálta, ami térdmagasság alatt az útjába került. Karcsi olyan gyorsan sosem ugrott még ki az ágyból, mint akkor, és fújtatva kapkodott a zsák után, de mindhiába. Nagymama szoknyája vastag volt, és puha, amikor feldagadt arcát a rojtok közé fúrta, ám hamarosan ő is elterelte magától a világ igazságtalansága felett ordítva pálcát törő gyermeket. Később az ebédre beígért pizza rakott karfiollá silányult, és bár csak Karcsi emlékezett az ígéretre, ez mit sem csillapította háborgó gondolatait.
– Hol a kóla? – kérdezte zavarodottan, mert az asztal közepére tett kancsó gyanúsan átlátszónak tűnt.
– Nincsen – jött a felelet, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy aki nem mossa rendesen a fogát, annak nem jár üdítő.
A délután aztán lázas kutatással telt, amibe egészen belegyöngyözött a fiú homloka. Édesanyja gőgös fölénnyel a szemében vallotta be, hogy eldugta a számítógépet árammal ellátó kábelt. Édesapja pedig a televízió távkapcsolójáért felelt; fel is emelte olyan magasra, ahol még évekig nem érte volna el. De Nagymama sem volt jobb, aki az ellene irányuló titoktartást betartva hallgatta el merre találja a tabletjét, vagy a telefonját.
És mindezt miért? Mert ezek hárman a fejükbe vették, hogy a frissen beköszöntő tavaszi napsütésben Karcsinak a kertben kellene töltenie az idejét. Persze ki is ment, hogyne ment volna ilyen kényszer hatására, de az ajtót úgy becsapta maga után, hogy a keret majdnem belerepedt. Még az sem érdekelte, hogy a lábán gumitalpas papucsa csattogott.
– Több időt kellene vele legyünk – karoltak egymásba szülei a nappaliban. De nem volt mit tenni, az iroda jóval több figyelmet követelt a kamaszodó fiúnál.
Karcsi nagyot rúgott a lába elé óvatlankodó cirmosba, miközben dacosan masírozott a kertkapu irányába. Feltett szándéka volt világgá menni, habár még egy buszmegállónyi utat sem tett meg egyedül életében. A macska vinnyogva oldalazott előle, megkímélve a porban vergődő rigó életét, amit nem sokkal korábban a barackfáról levadászott. A kertkaput nyitva találta, így semmi sem állt a fiú és felháborodása útjába. Kirohanása mindkét oldalról családi házakkal övezett utcácskába torkollott, közepén keskeny betonúttal, amin aprócska lánygyermek kergette ügyetlenül rajzfilmfigurás gumilabdáját. Karcsi döngő léptekkel masírozott el mellette, ám amikor a kislány felsikoltott, dühösen visszafordult felé.
– Mi van?
– Bogál! – kiáltotta sejpítősen a lányka, jobbjával az út egy pontjára mutatva. És valóban, fekete gyalogcincér masírozott az aszfalton a járda melletti árok menti fű felé. Karcsi felemelte papucsba bújtatott bal lábát, mire a labdájáról teljesen elfeledkező kislány újra felsikoltott.
– Ne bántsd!
A fiú lehajolt, és páncélos hátánál összecsippentve ujjait közelebbről is szemügyre vette a cincért. A kislány szőke copfjai közül megbabonázva meredt a csápjait tiltakozóan rázó rovarra, még a száját is elfelejtette becsukni.
– Nem halap? – kérdezte óvatosan.
– Dehogynem!
Karcsi valójában még a gondolatot is röhejesnek tartotta, hogy a néhány centis lény a felfalásával próbálkozna. Sokkal jobban izgatta, milyen erővel csatlakoztak ízelt lábai a torhoz, és nem is késlekedett kísérletekbe kezdeni az ügyben. A kislány egy utolsó sikkantás kíséretében elszaladt a közeléből, hátrahagyva a rajzfilmfigurás gumilabdát. Karcsi közönség híján az árokba hajította megtépázott áldozatát, majd visszatért eredeti céljához.
Ahogy a színes, háromszögtetős házak lassan elmaradoztak, a kutyák ugatását autók dudálása váltotta fel. Karcsi egy darabig egykedvűen rugdosta a labdát, ami valahogy az útjába került, majd nagyot lendített papucsos lábával, és beröpítette két sáv közé. A mozdulatot követő hirtelen csattanás hangja elől egy nyirkos mellékutcába tért, aminek a túlsó végére tekintve végre értelmet kapott szakítása az elnyomó szülői házzal.
A magasba szökve omladozó egyenfalak közt egy szivárvány oválisa derengett fel. A szivárvány alatt ott terebélyesedett a rejtélyes hely, amitől az aggodalmaskodó Nagymama mindig tiltotta: a teherpályaudvar. Csakhogy épp Nagymama ültette el a fülében a bogarat, ahogy mondani szokás, amikor saját gyermekkori mesekönyvéből felolvasott neki. Karcsi egyetlen fejezetre figyelt fel, de azt jól az eszébe véste. A szivárványról szólt, és a hatalmas vagyonról, amit egy kobold a tövébe rejtett. Elhatározta, hogy megszerzi a kincset, és többet felé sem néz áruló családjának.
A pályaudvart nem védte kerítés, de a sínek köré szórt kövek folyton elgördültek a talpa alól, és a hatalmas vagonokat kerülgetve a vágányokon sem bizonyult egyszerűnek az átjutás. A szivárvány oszlopai mintha egyenlő távolságra lettek volna tőle, ezért azt az oldalt helyezte célkeresztjébe, ami egy szögletes, szürke házikó mellett ívelő vasúti híd alá futott be. Hatalmas láda lehet elásva a híd aljában, okoskodott Karcsi, benne megannyi arannyal, ezüsttel, drágakővel, na meg néhány zacskó gumicukorral. Ez utóbbi következtetésre úgy jutott, hogy erősen kezdett megéhezni némi édességre a spártai ebéd után. Alig várta, hogy a markába kaparintsa a kincset, és ő legyen a világ leggazdagabb gyereke. Mennyi ajándékot vásárolhat majd magának a pénzből! A rátörő izgatottságtól már az éles kövek sem érdekelték, egyik lábáról a másikra szökellve közeledett a kockaházhoz.
Az elbizakodott kobold még ajtót sem szerelt az otthonára. Poros lepedő takarta a bejáratot, amin keresztül Karcsi prüszkölve rontott a helyiségbe. Igyekezett tudomást sem venni a torkába költöző kisebb gombócról, ahogy körülnézett a graffitival kidekorált szobácskában. Hol lehetett a láda? Talán a sarokban, a koszosnak látszó rongyok alatt? Az orrfacsaró bűzről tudomást sem véve esett a rakásnak, de az üres cigarettásdobozból, amit talált aligha váltotta valóra az álmait. Esetleg a mindenfelé felsorakoztatott borosüvegek mögé rejtette kincsét a kobold? Hiába gurultak csörömpölve szerteszét a palackok előle, a láda csak nem akart előkerülni. Toporzékolni kezdett. Na most már azonnal legyen meg az a nyamvadt arany, különben dühbe jövök!
– Te meg mi a fenét művelsz, kölyök? – mordult rá valaki az ajtónyílásból. Karcsi pördültében minden indulatáról megfeledkezett. Aztán ahogy alaposabban szemügyre vette az alakot, már nem is tűnt olyan félelmetesnek. Alacsony volt, szinte alig magasabb a copfos kislánynál. Kötött sapkát, sűrű szakállat és egy szakadt, lila pulóvert viselt. Lábain a bakancsok több helyen felfeslettek, utat engedve az éles körmökben végződő, koszos lábujjaknak. Pont mint valaki, aki minden kincsét félreteszi, aztán végtelen igénytelenségben, kellemetlen szagot árasztva tengeti napjait. Karcsinak a rögtön a matematikatanára jutott eszébe, akiben nem volt semmi meseszerű. Ez a figura viszont minden kétséget kizáróan a kobold volt, akinél jobb nyomravezetőt keresve sem találhatott volna az akaratos gyermek.
– Pofa be! – kiáltott rá a szakállasra a fiú nyílheggyé merevedve.
– Hogy mi van? – motyogta az, kijjebb téblábolva a házából. Próbált megkapaszkodni a keretben, de ujjai megcsúsztak a peremen, és hanyatt vágódott. Karcsi kivételesen nem állt meg, hogy kinevesse, hanem ott termett fölötte, és a kobold pulóverét megragadva, nyálat köpködve követelte:
– Azonnal mondd meg, hol a kincs, hallod! Ha nem mondod meg, addig húzom a szakálladat, amíg le nem szakad a bőr a képedről!
– Én… mi?
A kobold lehelete hasonló volt, mint a Nagymamáé a harmadik karácsonyi tojáslikőrt követően, csak savanyúbb. A fiú maga sem lévén a legnagyobb rajongója a kötelező esti fogmosásnak nem hagyta, hogy az efféle védekező mechanizmusok eltántorítsák céljától.
– Az arany most már az enyém, érted? Megtaláltam a szivárvány tövét, úgyhogy add ide nekem, te hülye manó!
A szakállas bizonytalanul felkönyökölt, és tiltakozva tolta koszos jobbjának ujjait a fiú arcába, miközben érthetetlen varázsigéket mormolt. Ez azért mégiscsak sok volt. Karcsi köpködve húzódott arrébb tőle, markában még mindig a sajtszagú pulóverrel. Talán odébb akarta vonszolni, hogy beverje az orrát a szemtelenségéért… nem tudni. Mindenesetre az elöregedett anyag, amibe kapaszkodott, reccsenő hang kíséretében elszakadt, és a lila felső javát az ujjai közt tartva Karcsi átbucskázott a kobold kinyújtott lábain, egyenesen a sínek közé. A tolató tehervonat meg sem érezte az útjába kerülő akadályt – a gyermek úgy kenődött szét az utolsó vagonon, mint azok a varangyok, amiknek hátán nyaranta ugróiskolát játszott a kertben. A vonat hetedhét országon túl járt, mire az idegen nyelven óbégató pályamunkások észrevették a deszkák közé szorult testet. Karcsi családja így hiába várta a képeslapokat a világ körüli útról, pedig napokig be sem mentek az irodába, hátha hallanak sértett hiúságú utódjuk felől. Mire az esetet a rendőrség vizsgálni kezdte, a szivárvány rég eltűnt a viskó fölül.

Vissza a főoldalra