A hamuvá lett férfi

Élt egyszer egy tanárember, aki nem szívlelte a bizalmaskodást. Annyira nem, hogy a keresztnevét még a postaládájára sem írta ki, az iskolájában pedig tanár úrnak, kolléga úrnak, alászolgájának, vagy hasonlóképp hívatta magát. Aki nem adta meg neki a véleménye szerint kijáró tiszteletet, súlyos árat fizetett érte; intézményének gondnoka például egy alkalommal figyelmetlenül „ledrágauramozta”, majd ezután munkájától megfosztva, évekig kódorgott az iskola körül nincstelenül, mint valami rongyos kísértet, a frászt hozva szülőre és gyerekre egyaránt. A sors iróniája, vagy talán önbeteljesítő jóslata, hogy ennek a tanárnak a neve igencsak egybe csengett a temperamentumával: úgy hívták, Füstös úr.
Talán az sem meglepő, hogy Füstös úrnak a gyermeki elmék pallérozásába fektetett igyekezetéből nem fakadt megbecsülés, csupán félelem. Kedvenc kérdését gyakran szegezte remegve csukladozó felelőinek, hogy aztán pontatlan válaszadás esetén rájuk zúdítsa dörgedelmeit.
– Lányom, fiam, milyen tényezők szükségeltetnek a tűz kialakulásához?
– Tanár úr, megfelelő hőmérséklet, kellő mennyiségű oxigén, éghető anyag! – hangzott volna a helyes válasz. Nos, rosszabb napjain a három összetevő mindegyike megtalálható volt Füstös úr közelében, és jaj volt annak, aki ilyenkor a színe elé került. Mert hiszitek vagy sem, a tanár úr szeme dühében villámokat szórt, szájából kénköves láva tört elő, a szerencsétlen áldozat meg, ha szökni nem tudott, végül ott helyben lángba borult. És ezt a tüzet a szégyen könnyei nemhogy oltották volna, de még fel is szították.
Ha lett volna saját krónikása Füstös úrnak, az elmesélhetné, mekkora reményekkel vágott a férfi egykor a pedagógusi pályának, őszinte igyekezettel próbálva tudását átadni a fejlődő elméknek. Ott dübörgött benne a fiatalok tettvágya, és egy mondat, amit útravalóul kapott az apjától:
– Fiam, vidd többre, mint én!
Mint minden jó apát, az idősebb Füstöst sem róhatjuk meg, amiért jobb sorsot kívánt a magáénál gyermekének. Nem vágyott ő többre, minthogy fia kerülje el azokat a csapdákat, amikbe ő heves vérmérséklete miatt rendre belesétált. Mint azt a csetepatét a helyi uraságokkal, amit követően kiesett rendfenntartói állásából, egyenesen egy rozsda rágta teherautó vezetőülésébe, amin aztán napestig hordta az árut egyik tanyától a másikig. Amikor pedig hazaért, a cefre hamar olyan hangulatba hozta, hogy könnyen eljárt a keze. Pedig helyén volt a szíve az öregnek, csak az ökle, az tévedt el időnként, és okozott galibát a faluban. A rossz nyelvek szerint a vesztét is ez okozta.
Történt ugyanis egy végzetes este, hogy az idősebb Füstös kiment a nádtetős ház mögötti kamrába, hogy meghúzza a felesége figyelő szeme elől a sarokba rejtett savanyú fehérbort. Az üveg nemsokára üresen koppant a polcon, így a férfi fogta a kamra falának támasztott talicskát, és maga előtt forgatva az egy szem nyikorgó kereket meg sem állt a közeli vasútállomás melletti dülöngélőig. Amíg állni tudott, ott támasztotta a pultot, amikor pedig már az sem ment, befeküdt a járműbe, hogy valamelyik cimborája eltolhassa a háza előtti árokpartig. Ott találtak rá, a vízbe fordulva, a patakba fúlt II. Lajos keserű karikatúrájaként.
– Fiam, vidd többre, mint én! – mint valami mantra csengtek szavai fia fülében, akit a nagyvilág harsonái zajosan csábítottak a gyászba borult szülői háztól. Füstös úr éktelen tudásvággyal járta ki a gimnáziumot: asztalán a gyertyák rendre csonkig égtek, hiába törték le rövidlátó szemei elől éretlen diáktársai sorra az okulárét. Nem volt könnyű aggódó édesanyjának, az egykori cselédlánynak kiszolgálnia fia tudományéhségét, de amikor ránézett gyermekére, mindig felragyogott a büszkeségtől:
– Olyan vagy, akárcsak egy feltaláló!
– Édesanyám, hagyja itt ezt a romos házat – igyekezett fia meghálálni áldozatát évekkel később, miután első tanítói megbízását átvette. – Költözzön fel velem a nagyvárosba, majd én gondját viselem. Nemsokára igazgató leszek, vagy az akadémia rendes tagja!
Lelkesedése felvillanyozta az iszákos apa mellett szürkévé fakult asszonyt, így engedett az unszolásnak. Bízott benne, hogy fia szavai a végtelenben visszhangzanak majd, kórusban a sok nagy írástudóval. Ám a könyvek ismerete csak egyfajta tudomány, amin kívül végtelen tudható létezik. Hiába kapta meg ugyanis a tanítói állást az ifjabbik Füstös, lett belőle tanár bácsi, majd tanár úr, az emberekre nem terjedt ki a tudománya, mert azokat nem lehetett könyvből megtanulni. A diákok zajongtak, alig akartak tanulni. A fizetséget úgy próbálta a hónap végéig kihúzni, mint az egyre vékonyodó pamutszálat, ami csak feszült, míg el nem pattant. Lakása kicsi volt, fénytelen, és ahogy az évek szaladtak előre, női kezek sem tették otthonosabbá – idős édesanyja tüdejében megült a város pora, amitől sokat betegeskedett, udvarlásba pedig a fiú nem kezdett.
Egy forró nyári este Füstös úr nyitva hagyta az ablakot, és hangosan számot vetett a sorsával:
– Hogy az ördög vinné el az egészet! – szakadt ki belőle, és ahogy a szavak elhagyták a száját, menten megkeseredett. Világi ember lévén sosem gondolta volna, hogy kitárt ablaka alatt néhány emelettel a kutyák vizelete alatt izzadó járdát épp maga a patás koptatja, és átokba fordult imádsága menten a fülébe jut. A bukott angyal visszasietett birodalmába, levetette álruháját, azzal magához rendelte legderekabb katonáit, a három tüzet, hogy látogassák meg a tanítót, és segítsék át a pokolba.

Az első tűz, a legkisebb és legfürgébb szinte meg se várta, hogy ura kiadja a parancsot, már suhant is keresztül a beton repedésein, fel a tanító szobájába, hogy feleméssze annak elgyötört testét. A férfi arcára a televízió fénye vetített árnyjátékot, miközben az izzadó homlokát törölgetve ült nappalijában. Kigombolt ingzsebéből olcsó cigarettát húzott elő, majd szikrázva meggyújtotta.
Az első tűznek se kellett több: sebesen lobbanva átugrott az öngyújtóból a dohánylevelek közé, és ott jól befészkelte magát. A TV morajlása egyre távolabbról érkezett Füstös úr fülébe, ahogy az első tűz észrevétlenül tovább hevítette körülötte a levegőt. Amikor a férfi szemére álmot vont a hőség, a pokol szolgája leugrott a szőnyegre, majd egyenesen a sárguló függöny alá gördült. Ott aztán nagy lakomát csapott.
Füstös úr a telefon csöngésére ébredt. Régi típusú készülék volt, ami a falból kígyózó kábelen át továbbította az üzeneteket, és ha egyszer csörömpölni kezdett, nem lehetett egykönnyen elhallgattatni. A szobát sűrű, gomolygó köd ülte meg. Vörös lángok nyaldosták a plafont és a gyapjúszálas, fekete hegekkel tarkított szőnyeget, mindkét irányból feléje kúszva. Zihálva kapta fel a kagylót:
– Anya, te vagy az? – kérdezte, mivel más nemigen kereste.
– Kisfiam, egyre csúnyábban köhögsz! Orvos látott mostanában?
– Anya, most le kell tennem. Lángokban áll a lakás!
Azzal levegő után kapkodva kiszaladt a körfolyosóra, ahol a szomszédok már kezdtek aggodalmaskodva összegyűlni. Az első tűz szégyenkezve menekült a föld alá a kisvártatva kiérkező tűzoltók locsolócsövei elől.

A második tűz már megfontoltabban járt el a testvérénél. Megbújt az iskola elavult vezetékeiben, és onnan járt forrongva áldozata nyomában. Szinte lubickolt a hálózatban, ahol annyi lehetőséget talált saját maga felszítására, hogy szinte belezavarodott. Mivel azonban nem volt olyan lobbanékony, mint az első tűz, kivárta a megfelelő alkalmat.
A strandok még bőven nyitva tartottak, amikor a tanári kar hullámzó lelkesedésű tagjai összegyűltek megbeszélni a következő tanév menetrendjét. Fejük fölött lustán verdeső ventillátor hordta szét a bugyborékolva csordogáló kávé illatát; mellette jelzőfény villogott, hogy veszély esetén langymeleg zuhannyal borítsa be a termet.
Szisszenve nyíló üdítők és üresedő cigarettásdobozok kerültek az asztalra, nem sokkal később pedig vaskos krákogások hasították a ritkuló levegőt. Délután négyre minden résztvevő megérkezett, beleértve Füstös urat is, akinek sajnálkozva tapogatták meg feslett, kormos zakóját.
A második tűz elégedetten figyelte az események alakulását. Különleges tervet eszelt ki ugyanis a támadáshoz, amihez szövetséget kötött legnagyobb ellenségével, a vízzel, és egy semleges hatalommal, az elektromos árammal. Jártában-keltében nem kerülte el a figyelmét, hogy a falban futó régi alumíniumhuzalokat az azóta már eltávolított gondnok rézvezetékkel kötötte össze, amikor a falból kiszakított konnektort kicserélte. Nem volt más dolga, mint egy kicsit szaladgálni ide-oda köztük, és némi hőt gerjeszteni. Ettől a régi kávéfőző dugasza szikrázni kezdett, a füstjelző beriasztott, a plafonra szerelt csapok megnyíltak, és az áram megtáncoltathatta gyanútlan áldozatait… Minden csak az időzítésen múlott.
– Hát figyeljen ide, Füstös! – rikácsolta Lénártné, az irodalomtanár türelmét veszte. – Maga évek óta kihúzza magát a táboroztatás alól. Idén igenis leviszi az ötödikeseket Galyatetőre!
Egyetértő morajlás és sercegő gyújtók zaja futott végig a termen.
– Maga engem ne fenyegessen, Katalin – sziszegte Füstös előreszegezett homlokkal. – Ebben a mai oktatási helyzetben bármikor átigazolhatok bejárósnak, aztán volt-nincs állandó fizikatanár az iskolában. Én biztos nem fogok ezekkel a kis békákkal vesződni.
– Ugyan mi baja van az ötödikesekkel, kolléga? – kérdezte az asztalfőről az erőteljesen kopaszodó igazgató. – A nyolcadik C, na azok igazi pokolfajzatok, azt megérteném. De ezek épphogy elhagyták az alsó tagozatot.
– Nekem maguk ne szabják meg, mivel töltsem az időmet!
– Mert a maga ideje aztán különösen drága, igaz, tanár úr? – kérdezte Lénártné. – Az a villámfogó a háztetőn, az a maga menyasszonya. Nem akar maga a gyerekekkel bíbelődni!
– Nem fogom tovább tűrni a sértegetéseit! – lökte ki a háta mögül a széket a tanító, és dühösen fújtatva csörtetett keresztül a helyiségen.
Most, rendelkezett a második tűz, épp mikor Füstös úr felrántotta az almazöldre pingált pozdorjaajtót. Kék fénybe borult a megbeszélés, és halálos jajveszékelés zaja szűrődött ki a teremből. A második tűz görcsös izgalomban tért meg a pokolba, ahol Belzebub már türelmetlenül várta.
– Hát akiért küldtelek? – kérdezte, amikor szolgálója megmutatta neki ajándékát, a hetes számú általános iskola tanári karát.
– Ott bújik valahol köztük… hacsak uram nem tévedett, és hívták inkább odafentre – hajbókolt zavartan a második tűz, majd száguldva elhagyta a tróntermet, egy fortyogó üst alatt keresve menedéket mestere haragja elől.

A harmadik tűz volt mindhárom testvér közül a legerősebb. Hatalmas vihar formájában indult neki pusztítani, nem kímélve senkit, aki az útjába került. Minden hírcsatorna róla beszélt odafent, amíg az adás eljutott a készülékekig. Estére a redőnyök lecsukódtak, az utcák pedig elnéptelenedtek.
– Megint megy a pánikkeltés! – dohogott Füstös úr, aki mit sem tudott a háta mögött becsapódó ajtó túloldalán esett gyalázatról, viszont egyszer és mindenkorra elhatározta, hogy véget vet lealacsonyító sorsának. Ujja keményen nyomódott a kapucsengőnek.
– Ki az ilyenkor?
– Én vagyok, anya. Engedj be.
– Kisfiam, megvesztél? Gyorsan, kerülj beljebb.
A liftek nem működtek, ezért gyalog kellett megküzdenie az emeletekkel. Elhessegette a szeme előtt táncoló csillagokat, és szinte félrelökte a hajvédő hálója alól meglepetten pislogó asszonyt, úgy rontott be a lakásba. Kivett a kamrából egy zörgő vászontáskát, a vállára kapta, és már meg is perdült.
– Anya, eljött a pillanat. Ma este sikerülni fog!
– Ne menj, fiam. Túl veszélyes!
A gangon távolodó fiút azonban nem érték utol édesanyja intései. Egyenesen a lapos tetőre tartott, ahova felérve azonnal nekilátott a szerelésnek. Vakon is ment volna neki; ha ezerszer nem állította össze a készüléket, akkor egyszer sem. A villámfogó hamarosan újra állt, ám ahhoz, hogy az erősödő szélben úgy is maradjon, Füstös úrnak magához kellett ölelnie a talpazatát. Ráadásul valami hiányzott.
A paszulyantenna, ami a feje fölött vadul lengedező ruhaszárítóba akasztva hívta magához a természet végtelen erejét, folyton kiakadt a zsinegből, és tehetetlenül csapódott a feszített betonnak. Füstös úr kétségbeesetten kapkodott utána, de ha nem szorította erősen a szerkezet testét, az rögtön borulással fenyegetett. Mindeközben az eget villámok sora szaggatta.
Ekkor csoda történt. A paszulyantenna felemelkedett a földről, és megakadt az őrült táncot járó ruhaszárítóban. A férfi tátott szájjal meredt rá. Mi történhetett? Statikus energia? Mágnesesség? Megváltozott a gravitációs tér? Ahogy tekintetével végigkövette az antenna útját, töpörödött öregasszonyt fedezett fel, kezében a hajladozó fémszállal erőlködve.
– Anya?
– Most megcsináljuk, kisfiam. Megfogjuk a bestiát – küzdött édesanyja a talpon maradásért, miközben hajcsavarói sorra szálltak el mögötte.
– Végtelen energia, anya. Végtelen energia!
A harmadik tűz éppen ezen szavak kiejtésekor felfedezte fel őket. Nem teketóriázott, ledobta rájuk legnagyobb nyilát, amivel egyenesen a paszulyantenna végét találta telibe. Óriási robbanás követte a becsapódást, ahogy egymillió voltnyi feszültség száguldott végig a fémszálon. Az öregasszony úgy villant fel, mint egy óriási vaku, majd nyomtalanul eltűnt a föld színéről. Fiát a lökés egészen a tető széléig repítette, ahol a hátára gördült, és úgy maradt. A harmadik tűz diadalittasan tért vissza a pokolba.
– Odapörköltem az egész városnak, nagyuram -büszkélkedett. – Az én haragom nem éli túl földi halandó!

Füstös úr zsongó fejjel tért magához. A villámfogó, amit évtizedeken át tökéletesített, atomjaira robbant. Csak az apró akkumlátort találta meg néhány méterre egy fekete krátertől, amibe a begyűjtött energiát összpontosította a készülék. Szórakozottan dugta a nadrágzsebébe. Nem ismerte fel alkotását – emlékét ugyanaz a homály nyelte el, ami az előző éjszaka eseményeit takarta. Kábán tapogatózott a házba vezető lejárat után.
Édesanyjához hiába csöngetett. Lenyomta a kilincset; az ajtó nem volt zárva, de a lakást üresen találta.
– Anya? – kérdezte. – Merre vagy?
Nem kapott választ. Aligha hallotta volna a feleletet: a világ zaja tompa, elnyomott morajlás volt a fülében csupán. Zavarodottan indult le a lépcsőn, ahol senki sem került az útjába. Lent aztán egy eldőlt kukától alig tudta kinyitni a súlyos vaskaput.
Odalent mintha hadsereg vonult volna keresztül a városon. Tragédia bénította kezek seperték a járdát, vagy hordták a törmeléket kupacokba a falak mentén, miközben gazdáik néma gyászbeszédeket intéztek egymáshoz. Betört képű kirakatok vicsorogtak egy tövestül kicsavart tölgyfára, ami vaskos ággal akaszkodott a trolibusz vezetékébe. Az tiltakozva feszült meg terhe alatt a lassan csendesedő szélben.
Valaki megtapogatta Füstös úr karját, de az odébb ténfergett az illetőtől. A halántékát dörzsölgette. Végtelen energia, visszhangzott odabent. Vajon mit jelenthet? Mintha lelassult volna az idő, alig vánszorogtak a helyükre a gondolatok. Nem vallott rá ez a tehetetlenség. Lelépett az úttestre.
Az egész néhány milliszekundumig, ha tartott. Kerekek csikordultak, ahogy a fékek megpróbálták átvenni a sebesen haladó test mozgási energiáját. Newton harmadik törvénye szerint a villogva siető mentőautóra ható erő ugyanakkora volt, mint amit Füstös úr teste átvett, amikor először belenyomódott a hűtőrácsba, majd hatalmas lendülettel lepattant róla. Teste sokkal rosszabbul reagált az ütközésre, mint az ezernyolcszáz kilógramm acélt magába tömörítő száguldó kórterem. Egy privát ágy várta odabent; ha lehet szerencsének nevezni, még azt odaúton állította meg a sérülthez érkező kórházi járatot.
Kerregve indult újra a motor. Perzselve gyalulta végig a sárhányó a kerekeket a hepehupás, macskaköves úton. Most már kár volt sietni, Füstös úr érezte, hogy a mentő és az ő úti célja nem egy és ugyanaz. Lehúzta arca elől a párásodó műanyag maszkot, és a mellette sürgölődő orvoshoz fordult. Ajkai szavakat formáltak: az orvos először nem értette, mit mond, de a páciens szeméből távolodó fényt keserű tapasztalatok alapján felismerte.
– Isten nyugosztalja, barátom – fogta meg a férfi a kezét. Füstös úr elmosolyodott, mert végre eszébe jutott, miért küzdött elmúlt éjszaka. Ahogy fájdalmasan nemet intett a fejével, már tudta hová tér meg útja végén.
– Végtelen energia, doktor úr… Végtelen energia!
A férfi temetésének költségeit végül az iskola vállalata magára, pedig volt elég bajuk a teljes tanári kar és az igazgató pótlásával. Nem sokan jelentek meg, és akik mégis, azok is csak kötelességtudatból vetették a kereszteket, pedig azt mondják, szép hamvasztás volt. Egyedül az ördögből váltott ki heves érzéseket az eset, miután hiába várta szolgáját a pokol fortyogó tornácán, dühében egyik patájáról a másikra ugrálva. A három tűzzel etette meg a cinikus táviratot, amiben visszavárták a mennybe szolgálni.

Vissza a főoldalra