Amikor az egykori kedvenc zenekarát tizenhat éves fennállása óta először hallja élőben az ember, a légvárakból hátramaradó elvárások értelmezhetetlenné válnak. Huszonegy voltam, amikor otthon az erősen túlhajtott AMD-procis gépen végiglődöztem a Max Payne második részét, aminek a végén felcsendült a finn szoft-rock zenekar – azóta kult-klasszikussá vált – „Late Goodbye” című száma. Shazam híján a stáblista vége oldotta fel, hogy mire is borsódzik a hátam éppen, hogy aztán meglepő módon a banda konzisztens módon tudja kiváltani az említett gerjedelmet a 2005-ös Signs of Life, majd az egy évvel későbbi Carnival of Rust albumain.
A 2008-as Revolution Roulette-tel aztán – a szükségszerű összehasonlítgatást ezzel be is fejezve – a Poets majdnem elérte a Nickelback keménységét, ami ugyebár még mindig nem az a szint, aminél apád átkiabál a szomszéd szobából, hogy halkítsd már le azt a borzalmat. Innen aztán folyamatosan puhult vissza a hangzás Marko Saaresto vokalista lelkitörés-rehabilitáló dallamait méltóképp körülzengedező szintig, míg a 2016-os Clearview-ra az összkép olyan nem lett, mint egy hirtelen felindulásból elkövetett lánykérésekhez írt aláfestő zene. Talán nem megy csodaszámba, hogy az esküvőnk romantikus-megnyitós szakaszában is ők szóltak, és egyetlen korosztály sem húzódzkodott a hangfalaktól.
Mire idáig jutottunk a történetben, 2018-at írunk, és elérkeztünk az Ultraviolet című, sorban a nyolcadik önálló nagylemezig, amit itthon az A38-on turnéztattak meg a srácok. A jegyek semmi perc alatt elfogytak, így némi utólagos kapirgálás után jutunk belépőhöz mégis, ezzel végképp megdöntve a finnek nem jönnek, pedig igény az volna rájuk tézist. Életem párja mellettem ugyanolyan tanácstalanul kavarog a tömegben, mint jómagam, így a bárpult javára némileg méltatlanul átugorjuk az amúgy szimpatikus, a koncertjük végén személyesen röplapokat osztogató német Blackout Problems felvezető produkcióját.
Az utóbbi majd’ két évtizedben egyéb tényezők mellett felelősségteljes állampolgárrá ittam magam, és hát az autókompatibilis alkoholmentes Heinekenek nem képesek megadni a választ: mire számíthatunk ettől az egésztől? Akárhogy is, a Hajó befogadókészsége láthatólag ki van maxolva, de azért a középső vonalakig valahogy beverekedjük magunkat. A mobilok már a magasban; nyilván tényleg legalább akkora élmény egy ötször tíz centiméteres képernyőn keresztül végignézni a koncertet, mint aztán otthon ezeket a felvételeket elővenni, de hát ez civilizációs betegség, ami ellen csak (tüneti kezelésként) hangos anyázással lehet védekezni. Érdekesség, hogy James Maynard, a Tool énekesének Perfect Circle nevű formációja néhány hónappal korábban Bécsben feltalálta az ellenszert, amikor is teljes fellépésük alatt megtiltotta a telefonozást. Dolgoztak is a biztonságiak rendesen, de ez az elégtétel sajnos most elmaradt.
Boldog születésnapot nekünk, jelenti be az énekes/frontember hamarosan, ugyanis állítólag pont aznap üli meg az együttes a tizenhatodikat. Innentől nehéz nem mosolyogni, ráadásul a számok is jobban szólnak élőben: valahogy tökösebbek, nyilván. A zenekar tagjairól süt, hogy iszonyatosan élvezik a kitüntetett figyelmet, a harmadik számnál már a paravánok mögé bújtatott hangtechnikus is önfeledten csápol. A vigyorok végig felvarrva maradnak színpadon innen és túl, én is csak azt veszem észre a végére, hogy fájnak az arcizmaim. Marko a szokásos tapsikolós-dülöngéltetős-közösen énekeltetős panelmegoldásokon túl is tehetséges showman, a kiszólásai már-már stand up-os szintűek, amiket kellő önbizalommal tálal. A kedvencem, mikor elárulja, hányas szobában alszik meg, csak azt nem, melyik szállodában, hadd járja a várost a kellően magas számban reprezentált, a legtöbb számot fejből fújó női erő. Amikor a tömeg szétnyílik, nem szégyellem bevallani, hogy reflexből rántom kísérőmet a folyosó szélére, hadd pacsizzon ő is a kisugárzásával láthatólag tisztában lévő frontemberrel. És lőn.
A koncert érinti szinte a teljes életművet, talán csak a már emlegetett, valamivel mélyebben horzsolós Revolution Roulette-et mellőzve, a kötelező visszatapsolás után még négy számmal spékelve meg az élményt. Egy-másfél órát játszanak, de mint a jó szexnél, ennél a nosztalgiavonatnál is kikapcsol időérzékem. Valami mégis más itt, amiből az olyan haknizenekarok, mint a Limp Bizkit sokat meríthetnének – a Poets ugyanis kiáll, reprezentálja önmagát, kitartóan ápolva a mélykétezres években fényesre csiszolt nimbuszt, nem meghasonulva önmagától.
Mindezt mosolygós elégedettséggel prezentálja, lendületesen húzva ki önmagát a dohszagú nosztalgiarétegek alól, valamiféle ismeretlen jövőkép felé. Ahogy összeszedünk néhány kallódó ismerőst kifelé lökdösődve, egyértelművé válik, hogy mégiscsak többünkben mozdítottak ők meg valamit egykor. És talán ez a válasz a kérdésre az este relevanciáját illetően: generációt ugyan nem teremtettek, de sosem voltak, és azóta sem lettek gagyik. És ha innen nézzük, ez a tizenhat év már nem telt el egyikünkkel sem értelmetlenül.
(A cikk eredetije elérhető itt: http://ekultura.hu/2019/05/27/beszamolo-poets-of-the-fall-a38-2019-aprilis-25)