Az 1987-ben alapult svéd extrém metál legenda, a Meshuggah kedd esti fellépését baljós előjelek övezték. Az OMSZ a Barba Negra Track külszíni elhelyezkedésével teljesen inkompatibilis időjárást, vagyis jégesőt, 80-90 kilométer/órás széllökéseket prognosztizált, én pedig áztam már meg úgy Nova Rockon, hogy teljes gardróbcsere lett a dologból. Miután az együttes nekilendül, már nemigen nézegetem az eget, sőt lassan a szemem is lecsukódik – de ne szaladjunk előre.
A magyar Harmed minden erejével azon van, hogy megteremtse a megfelelő alaphangulatot: egy basszert még elbírna a banda, de amúgy profi muzikális arcletépést produkálnak. Ha rajtuk múlna, abba sem hagynám a headbangelést az est végéig, ám a hely vigyáz a nyak- és csuklyásizmaim épségére, és fellépésük után elkezd Wham!, meg Lionel Ritchie számokkal jópofáskodni a nagyérdeműnek. Ez a trollmentalitás paradox módon erőteljesebb lincshangulatba kerget, mint a legagresszívabb vágóhíd-soundtrack, és az általános haragvás helyett célzottan, a hangtechnikusok felé meredek véreres szemmel. Ha ez lesz a következő pesti trend a „kézműves” hamburgerezés meg a romkocsmák után, a koncertek közt fejhallgatóval leszek kénytelen padlóra küldeni a dobhártyáimat.
Úgy fél órán át tart ez a számomra szinte bármilyen egyéb helyzetben teljes mértékben be- és elfogadható stílusidegenkedés, mialatt felkerülnek a svédek H.R. Giger munkásságát idéző, bionikus ábrázolásokkal nyomasztó molinói, valamint a vizuális elrévedést segítő fények. Amikor végre minden előzetes felvezetés nélkül odavernek a hangszereknek, megállapítjuk, hogy ehhez a produkcióhoz stroboszkóp dukált volna, hogy végképp felülírja testünk alaprezgéseit. Van ebben a poliritmikus istencsapásban egyfajta pszichedelia, amitől sebészi precizitású darálás ide, üvöltöző Jens Kidman oda, már-már meditatív állapotba kerülök; közben ugyan nem tartom magam egészen normálisnak, de ahogy kezét a vállamra tevő barátom megerősít, más sem. Ugyanakkor hasonló élményeket élnek át a többiek is, közben csak módjával töltekezve fel a bárból (én már megint kocsival jöttem).
Ha van a Meshuggah-nak teljes munkásságát egy szóval leíró száma, az az amúgy le is nyomott „Clockworks”. Óramű pontosságú ugyanis minden egyes pendítés, és – vastapsot érdemlően – valamennyi dobütés. Itt a ritmust ugyanis nem a lábdob, hanem a cin és a tam adja, tehát aki nem becsavarodva akar fejet rázni, ezeket követi, és talán megússza a bulit sérülések nélkül. A zenekar nem hibázik, nem is hibázhat: a számítógép-vezérelte gitáreffektek előre programozottan érkeznek, a tagok előtt nincsenek külön pedálok, tehát egy lekésett ritmus hazavágná az adott számot. Nem tudom, talán a frontember emiatt folyamatosan fejben számolt vissza a számok között, de nagyjából öt mondatot ha intézett a közönségéhez, amit ilyen kimagasló zenei teljesítmény mellett meg tudtam érteni.
A hangzás mindemellett ahol mi álltunk, tökéletes volt, miután a mikrofon hangereje a második szám környékén kapott némi erősítést. Az este legkeményebb vendége, egy tízéves, térközépig lógós pólójú kisfiú innentől mosolyogva állja végig a koncertet egy konténer tetején, míg két bónusz-szám után, az esőt megúszva búcsúzunk a szimpatikusan Panterát, Fear Factory-t, Slipknotot és tettestársaikat pörgető rájátszás-lemezlovastól.
Az előadott számok listája:
- Pravus
- Born in Dissonance
- The Hurt that Finds You First
- Rational Gaze
- Future Breed Machine
- Stengah
- Straws Pulled at Random
- Clockworks
- Violent Sleep of Reason
- Lethargica
Ráadásként:
- Bleed
- Demiurge
(A felhasznált háttérinfókért hálás köszönet Lacinak, az élő Encyclopaedia Metallumnak.)
(A cikk eredetije megtalálható itt: http://ekultura.hu/2019/08/09/beszamolo-meshuggah-barba-negra-track-2019-augusztus-6)