Karanténkrónikák II: Szegény ember, gazdag ember

A Lada Niva kerekei vastag porfelhőt vertek az erdőszéli földúton, elfedve az utat a jármű mögött, ugyanakkor zajosan árulkodva annak közeledtéről. A zaj persze érkezhetett az ósdi terepjáró motorháztetője alól is, vagy végeredményben a súlyos géptest bármely pontjáról – László Ferenc főtörzs biztosan nem tudta volna meghatározni a forrását, pedig az őrsről egyedüliként birkózott meg a szovjet ereklye kormányzásával.
„Gyengék vagytok ti városi gyerekek ehhez a géphez”, büszkélkedett a pár tízezres lélekszámú településekről ingázó beosztottjai előtt, magát pedig azzal doppingolta az utazásra, hogy az akaratának komiszul ellenszegülő kormánykerék legalább karbantartotta felsőtestének az utóbbi évek pohárdöntögetése során fonnyadásnak indult izmait.
(Valójában – tudományosan szólva – a falu költségvetése nem tette lehetővé a gépjárműpark megújítását, amivel minden kékkabátosnak, mi több az utolsó határbéli vályogviskó lakóinak is tisztában kellett lennie, ám a tisztesség megkívánta a helyzet kölcsönös elhazudását – a szerk.)
Lászlót egyáltalán nem tette boldoggá aktuális küldetésének egyszemélyes levezénylése. Mióta a járványügyisek kijárási tilalmat rendeltek el az országban, ő is egyre betegebbnek érezte magát. Alig telt el úgy nap, hogy ne kínozták volna a legváratlanabb pillanatokban gyomrába maró görcsök, amiknek kísérőszólamaiként hőhullámok diktálták a taktust hol a hidegrázásnak, hol meg az apátiától a hisztériáig terjedő hangulatingadozásoknak. Hogy mindezen tünetek sehogy sem kötődtek a népességet rettegésben tartó járványhoz, abban László csupán reménykedett, ugyanakkor ha felismerte volna szenvedéseinek valódi okát, bizonyára inkább a vírusfertőzést választja. Állapotát ugyanis hiába ismerte a népi gyógyászat, és kiáltott róla teljes egyértelműséggel a főtörzset akár csak felületesen ismerők arcába, neki magának elfogadhatatlannak tűnt szembenéznie a tényekkel.
László főtörzs szerelmes volt.
Szerelmes, méghozzá egy megsebzett vadkan reménytelen hevületével, és minél kétségbeesettebben igyekezett eltagadni maga előtt önkínzó vonzalmát, az annál jobban kiütközött cselekedeteiben. Ha tudnánk, hová tartott éppen, erre ékesebb bizonyítékra aligha lenne szükségünk a harmincöt fokban rogyadozva kaparó Ladánál… De persze nem tudjuk, mint ahogy az izzadva a volánnál görnyedő rendfenntartó sem tudta igazolni saját cselekedeteit, amelyeknek következtében a pedálokkal küzdő vádlijaiba máris savas izomláz költözött. Fájok, tehát vagyok, gondolta egy fizikai munkán nevelkedett realista bölcsességével, majd tekintetével belekapaszkodott a párhuzamosan futó, hosszú deszkákból épített karámszerű kerítésbe, ami az erdősáv végét elhagyva tűnt fel előtte. „Nekem kellett jönnöm”, racionalizált némán remegve a testi-lelki megterheléstől, „mert ezekre ha csak ránéz egy hivatalos közeg, mindjárt farkast kiáltanak”.
Félrehúzódott, majd leállította a motort, aminek acéltekervényei szinte rögtön tikkadt fújtatásba kezdtek.
A hőség miatt László főtörzs semmivel sem élvezte jobban a szabadban tartózkodást az asztali ventilátora berregésétől kísért unalomnál, mégis katonás határozottsággal lépdelt célja, az Aranydomb birtok kapuja felé. (Domb amúgy csupán annyi magasodott a környéken, amin a Niva útközben felkaptatott, és azt sem illette az emelkedőnél ékesebb jelző, még magyar viszonylatban sem – a szerk.)
Lászlót újfent hason ragadta egy görcs, de mivel pandémia idején úgysem fogadta volna kórház, feleslegesnek ítélte aggódni miatta. Rendbe szedte hát rakoncátlankodó vonásait, és megkongatta a csengő gyanánt kifüggesztett kolompot. Miközben bebocsáttatásra várakozott, felmérte környezetét; a poros út nem állt meg a kapunál, hanem tovább tekergőzött egy vakolatlan kétszintes családi házig, amit vélhetőleg jónéhány méterrel közelebb húztak fel a telekhatárhoz az engedélyezettnél, mintha a mögötte húzódó földeket hivatott volna kitakarni. Közvetlenül a ház oldalában nyitott garázsajtó ásított a pusztába, benne félig elnyelődve pedig öreg kisteherautó parkolt első kerekeitől megfosztva. Középtermetű, fekete kutya iramodott ki ugatva a jármű takarásából, majd őszülő, munkaoverallos férfi jelent meg mögötte, szigorú feddésekként kiáltozva az állat nevét.
– Szervusz, Zoltán – pöckölte meg tányérsapkáját László kényszeredett mosoly kíséretében, mikor az overallos hallótávolságba érkezett.
– Olajos a kezem – szabadkozott a megszólított a deszkákra könyökölve, hangjában egy kiszáradt tó halállományához mérhető lelkesedéssel. – Mi járatban, Ferkó?
László sem volt apró termetű, de Dombi (ahogy a faluban rövidítve nevezték) Zoltán árnyékában kedvére hűsölhetett volna. Dombi bajsza közepesen zilált lombkoronaként borult fölébe, melynek sűrűségével csak az arcát tarkító szemölcsök kelhettek versenyre; eme rengeteg mélyéről szűkre vont szemek méregették a rendőrt, aki régi ismeretség ide vagy oda, úgy rezzent össze a bizalmaskodó megszólítástól, mint akibe darázs csípett.
– Hivatalos minőségben – felelte a főtörzs megmerevedve.
– Vagy úgy – dörmögte Dombi, majd végigsimított a kutya fején, mire az csendesen elheveredett mellette. – Mi az ott a kezedben?
– Te már a gimnáziumban sem kerülgetted a lényeget, Zoltán – emelte szemmagasságig az anyósülésről felmarkolt vörös papírlapot a főtörzs. – Ezt itt ki kell ragasztanod az ajtódra.
Dombi beengedte keréklapátnyi üstökét a vállai közé, amitől látszatra kiegyenlítődött a két férfi magasságbeli különbsége – újabb görcs jelezte a rend őrénél, hogy a gesztust akár leereszkedőnek is vélhetné.
– Arra az ajtóra? – mutatott hüvelykujjával a válla fölött a házra Dombi.
– Nem látok másikat.
– Hát, nem sokan fogják elolvasni. Én se tudom kisilabizálni mi van rajta így szemüveg nélkül.
– Szemüveg nélkül szerelted a kocsit? – szúrta ki a nyilvánvaló ellentmondást a főtörzs, mire a másik csak legyintett, mint aki nem eskü alatt vallott. László feszült köhintés kíséretében kezdte idézni a törvény vörös A4-es papirosra nyomtatott szavát.
– Idegeneknek tilos a házba bemenni, és kimenni sem lehet.
– Nem lehet – ismételte a lapra meredve Dombi. – Torlasz kerül elé?
– Mi? – hökkent meg a rendőr, megszakítva türelmetlen hintázását. – Dehogy!
– Hát, akkor mégis lehet. Vagy nem?
– Lehet… nem lehet… nem kell kimenni, az a lényeg, világjárvány van – László megnyalta a szája szélét, mély levegőt vett. – A lányok jól vannak?
– Melyik érdekel? – kérdezte Dombi sokatmondóan.
A főtörzs hirtelen úgy érezte, jó tíz fokot emelkedett körülötte a hőmérséklet.
– Ráhelt láttam a városban a minap…
– Tele van a plató dinnyével – biccentett a garázs felé a farmer. – A zöldséges nem tudja elvinni, én meg nem tudom beszállítani neki. Hát, majd megesszük, ha már egyszer járvány van.
– Tán nem megy a dinnyézés?
– Megy az, csak nem veszik a dinnyét. Na, tegyük ezt a te felhívásodat ide a kapura, úgyis az enyém a föld, ha a kint vagyok az olyan, mintha bent lennék, nem igaz?
– Nem úgy van az, Zoltán! A rendelet azt mondja, bent kell tartózkodni, nem lehet szabadon gyülekezni, különben tovább terjed ez a veszedelem.
– Hát a disznókat ki eteti meg? Vagy tereljem őket a házba? Ennyi erővel zsarukat is behívhatnék.
– Hallod-e Zoltán, ne sértegess! – lépett hátra komoran László, mint aki fegyvert készül rántani.
– Nyugalom, Ferkó – egyenesedett ki engesztelő mosoly kíséretében a gazda. – Mesélj inkább a kutatásaidról. Gondolom, most több időd van rájuk.
Ha lehet, László méginkább elkomorodott, mint előtte.
– Nem lehet kutatni, a németek nem küldenek anyagot. Épp a németek…! Pedig hónapokig hallgattam a nyomorult oktatókazettákat a kocsiban. Der, die, das, az apjuk faszát!
– Igen, igen… a halálozásokkal kapcsolatban, ugyebár.
– Hát, ja – vette le a tányérsapkát a főtörzs, hogy megtörölhesse a homlokát. A téma komplexitása újabb hőlöketet indukált a fejében dolgozó masinériában. – A jóvátételt akarják kicselezni, utólag. Fotók bizonyítják, hogy sose volt ott annyi halott…
– Értem, persze – szakította félbe higgadt erélyességgel Zoltán. – Én azt mondom, most se lesz. Ide szépen kitesszük a figyelmeztetést, hogy ne akarják a szomszéd faluból annyira ellopni a dinnyét. Végre tényleg tesz értünk valamit az állam. Bocsáss meg…
Az óriás karja átlendült a kapu felett, majd az A4-es átvándorolt hozzá, és talált magának egy kiálló szöget.
– Fordítva – mondta László, bár maga sem értette, miért próbál segíteni.
– Mindegy, úgyse fogják elolvasni. A vörös felkiáltójelet viszont értik. Köszönöm a segítséget – nyújtotta a kezét Zoltán egykori osztálytársa felé.
– Most meg kéne büntesselek – mondta felszegett állal László, és még a nadrágzsebéből kilógó sárgacsekk-tömböt is előrántotta.
– Aztán hol fizetném be azt a büntetést? A postán? Dehogy megyek én abba a tömegbe. Most mondtad, hogy világjárvány van!
– Nem érted te ezt, Zoltán! Hadd beszéljek Ráhellel…
– A szobájában van, majd rakunk az ajtajára egy ilyen izét – bökött Dombi a vörös papiros felé az el nem fogadott kéznyújtást tovább víve. – Na megyek Ferkó, számláljad te meg a halott zsidóidat, az élőket hagyd békén.
Dombi dülöngélve visszaindult műhelye felé, nyomában a megelevenedő kutyával. Zoltán egy darabig álldogált a még napon, bámult utána, aztán a ház ablakait kezdte kémlelni, de mindhiába. „Ennek is miből van ez a birtoka?”, tanakodott, aztán fortyogva csapta be maga után a Lada ajtaját, még mindig kezében egy kitöltetlen sárga csekkel. Összegyűrte, majd miután gázt adott, kivágta az ablakon, hátha az Isten megfizeti… Ahogy visszafordult a földútra, benyomta a rádiót. Érces férfihang kiabált rá a hangfalakon át: én is szeretlek, drágám. Ich liebe dich auch, sätze. Az őrsre érve nem szólt a helyetteséhez, helyette újabb felháborodott levelet kezdett fogalmazni a Holokauszt Emlékközpontnak.

Karanténkrónikák I – A láthatatlan ember

Vissza a főoldalra