Karanténkrónikák 1: A láthatatlan ember

Karanténkrónikák. Rövid történetek az összezártságról, legyen az érzelmi, fizikai, vagy akár mindkettő. Életképek, amik se riogatni, se nagyot mondani nem akarnak, legfeljebb kitölteni ezt a végtelennek tűnő időszakot.

A külvárosi telek többnyire nyugodtan teltek, de amint elkezdett melegedni az idő, kezdődtek elölről a furcsaságok. Nyárba forduló tavaszi estéken, mire a beton kiizzadta magából az utolsó begyűjtött hevületet, a parkbéli padokon ülők közt előkerültek a jeges sörök meg a helyi legendárium; a magát sétáltató kutya esete, amit nyílként megfeszülő póráz követett, vagy a kisboltból lebegve távozó tömött bevásárlószatyrok jelensége. Olyanok voltak ezek a diskurzusok, mint valami szellemidézés, de hát tudták a helyiek, hogy döcög az univerzum úgyis a maga ritmusára, és ha nem beszéltek valamiről, attól az még ugyanúgy bekövetkezett. A vírust se hívta Pestre senki, mégis beszivárgott először a határmenti falon keresztül, aztán meg a csukott ajtók küszöbjei alatt. Augusztusra már a kutyások sem jártak össze a futtató mellett cseverészni, helyette szétszóródtak a telepen, ki-ki saját sétaútvonalát bejárva, nem keresztezve a többiekét.
Csendes nyárvégi este köszöntött a kerületre, a park padjaira látszólag magányosan vetült az utcai lámpa fénye. Az egyik négylábú jószág mégis felkapta a fejét, ahogy a szőrét enyhén fodrozó szél halk vonyítás hangját vitte felé a deszkák felől – ha a gazdája nem rángatja tovább talán rájött volna, hogy amit hallott, az valójában sírás, egy felnőtt nő könnyeinek vigasztalan kísérőzenéje.
Az asszony láthatatlannak született. Olyan áttetsző volt, hogy még maszkot sem vehetett fel, amikor elosont a közért kasszájánál tolakodó nyugdíjasok mellett; anyaszült meztelennek kellett maradnia, hogy ne bukjon le. Egy kétoldali tüdőgyulladás döbbentette rá, hogy mégsem annyira edzett, mint hitte, és mióta felépült, csak húsz fok fölött mert trükközni. Mielőtt zokogni kezdett, épp belé villant ahogy Sára, az ikertestvére rászólt: „Ne menj ki, Mici!”
Csakhogy ő unatkozott, megszokta, hogy ilyenkor végre szabadon járt-kelt. Mintha kamaszcsínt űzött volna, muszáj volt neki guggolva végiggörgetni a padlón azt a sárgadinnyét, amit a megmagyarázhatatlan okból kitáruló fotocellás ajtón túl feltűnés nélkül nyelt el a félhomály. Micsoda győzelem! Akkor vitte haza a betegséget, ebben biztos volt. Egyszerűen csak tudta.
Sára vele ellentétben látszott széltében-hosszában – már amennyire az egész nap otthon rádiót hallgató hatvanas öregasszony feltűnést tudott kelteni – de egyre rosszabb színben festett. A köhögésére már a szomszédok is felfigyeltek. Egy bátrabb, egyetemista korú pár még be is kopogott hozzájuk, de a magától kinyíló ajtó elijesztette őket; kísértetjárta hely, gondolták biztosan. Nővére, akit halványan derengve néhány perc késéssel követett erre a világra, már nem tudott ajtót nyitni. Úgy hagyta el testvérét most az életereje, ahogy neki elmúlt az a kis látszatja is mire bölcsödébe került volna.
– Ne hívd őket, Mici – suttogta Sára reszelős hangon. – Azokba a kórházakba csak meghalni viszik a magamfajtát.
– Nemet mondani, az nagyon megy! –  szidta a láthatatlan ember tehetetlen, szeretetteljes dühvel, aztán csak tárcsázta a mentőket, hisz’ mi mást tehetett volna? Egész életükben egymásra vigyáztak, Sára meg ő, de ezúttal el kellett engednie a kezét, és rábízni őt az állam gondviselésére. A pad deszkái egyre hűvösebben simultak a combjához, mégis ebbe a gondolatba borzongott bele.
Valamelyik szomszéd kiszólt a gangra néző ablakrácson a kiérkező mentősöknek: „Ne menjenek be oda!” „Miért ne?”, kérdezték azok, de ő jó előre kinyitotta nekik az ajtót, így meg se torpantak azokban a suhogós védőfelszerelésükben, ahogy benyomultak. Sárát egy vastag plédre fektette a nappaliban, hogy rögtön észrevegyék, aztán hordágyra tudják tenni. Gyorsan romlott az állapota, addigra üveges tekintettel meredt a mennyezetre, alig szuszogott. Szólongatták, tenyerüket az arca előtt lengették. A láthatatlan ember melléjük térdelt, úgy felelt helyette; legfeljebb hasbeszélőnek nézték a beteget.
– Nem látok semmit. Vaknak születtem. Nagyon magas a lázam.
Ennyit tudott tenni, ezzel engedte útjára Sárát.
– A kutyával mi legyen? – kérdezte az egyik védőruhás, az ágy lábához kötött vakvezetőre mutatva. Erre már nem válaszolt – induljatok már el, követelte némán helyette.
Amikor a mentősök elmentek, kiült a parkba, őt úgysem zargatta miatta senki. Az idő hűlt tovább, neki mégis gyöngyözni kezdett a homloka. Abbahagyta a sírást, azzal lenyúlt a földre a kulcsaiért. Tudta, mi következik.
– Együtt érkeztünk, együtt is megyünk, Sárikám – mondta a fakó közvilágításba bámulva.
Az igazán szemfülesek kiszúrhatták az asszony utolsó kísértetjárását, egy lebegve utazó kulcscsomót, amint végigcsörög a sorházak mentén. Hazafelé tartott, a többit meg már nem is kellett látnia senkinek.

Vissza a főoldalra

Novellát, még!