Történt, hogy a 2015-ös Kopp-kopp (Knock-Knock) újrában Ana de Armas és Lorena Izzo bekopogtatnak Keanu Reeves-hez, majd addig incselkednek vele, míg jól meg nem piros-pacsizza mindkettőjüket. Ezután a lányok izélgetik viszont Reeves-t, míg az élete családostul totális nyomortanyává nem silányul, amin azért elég sokan háborogtak, pedig a film csak szerény igazságát igyekszik (kezdetben még kanos) nézőjébe betonozni, miszerint ingyen p*nci márpedig nem létezik.
Egyes, beteges vélemények szerint a család/egzisztencia, élet felperzselése a két lánnyal töltött kiss-kiss bang-bangért cserébe a végülis megérte-kategóriába esik – ebben a vitában azonban hadd ne tegyek igazságot, főleg, hogy az egyes, beteges vélemények többnyire tőlem származnak.
Akárhogy is, a Balerina (eredetileg: From the World of John Wick: Ballerina) főszereplője a csajos páros Armas fele, akit Reeves-Wick kicsit ugyan a kozmikus igazságtétel jegyében ellencseszeget, ám aztán rájön, hogy a földön fekvőt mégse ildomos tovább rugdosni, van szegény Anának elég baja nélküle is. Eltűnt a testvére, meghalt az apja, az orosz roma maffia pedig véresen komolyan veszi a táncos karrierbe kényszerítését – elvégre aki táncolni tud, az verekedni is gyorsabban tanul meg, és ezt minden irónia nélkül mondom, mert állítólag tényleg így van. „BalerAna” porondon innen és túl esik és kel, miközben a fájdalomküszöbje egyre magasabbra kúszik, nézőként pedig ezalatt pontosan azt kapjuk, amit vártunk: Chad Stahelski és a(z) 87eleven akciókiképezde a partra vetett medúzából is hiteles vásznongyilkológépet tudna kreálni, Armas pedig láthatólag remek alapanyagot nyújt, hogy a következő teljes mellszélességben támadó Wick-kaszaboldáig elüssük az időt. Van füstje, van lángja, és aligha tévedek, amennyiben folytatását feltételezem.
Jó ritmusú, ötletes trancsírfilm ugyanis a Balerina, amivel vagy folyton kötekszik az ember, vagy egyáltalán nem, attól függően, hogy éppen milyen lábbal kelt aznap. Azért az érzelmi bevonódásról mindent elmond, hogy a sztori háromnegyedénél esett le, hogy amúgy egy kislányt is elrabolt az a generikus vén gennyláda, akit éppen rettenetesen kéne utálni. Lehet, hogy inkább egy kutyát kellett volna.
U.i.: A John Wick-filmekről itt bölcselkedem hosszabban.
7/10 golyóra éhes engedelmes kaszkadőr
Valami rejtélyes dolog történik a világban, a hétvégén ugyanis belefutottam az utóbbi idők második remekül sikerült élőszereplős feldolgozásába. Az Így neveld a sárkányodat animációs eredetije még azokból az időkből leheli felém füstködét, amikor még számon tudtam tartani a számítógéppel generált „rajzfilmeket”, de ha részletes összehasonlítást kéne nyújtanom a régi és az új változat között, abba csúnyán belebuknék. Ezért aztán hadd fókuszáljak az utóbbira, ami hát hogy is mondjam szépen, k*rvajó lett.
Látványos, szórakoztató, humoros, jól castingolt, megfelelő hosszúságú – a 120 perc ideális volt arra, hogy a film komolyan vehető, önálló identitást építsen ki, amit a csúcson hagyott abba. Ráadásul a besoroláshoz használt 12-es karikát még aranyba is önteném, ez a sztori ugyanis nem csupán kiszolgálja a fiatalabb korosztályt, hanem valami minőségit nyújt nekik, amivel akár még feljebb is tolhatja az igényszintjüket. Na nem mintha feltételezném, hogy az alacsony lenne (egy újabb vita, amit nem nyitnék meg…), ám az Így neveld a sárkányodat szerethetően kretén vikingjeivel (köztük a félkarú Nick Frosttal és az Obelix-küllemű Gerald Butlerrel), a generációk egymástól tanulására felhúzott, hidat emelő tanulságával, na meg a hithűen életre hívott Fogatlannal számomra igazi telitalálatnak bizonyult. Ebből is elnézném a folyományokat.
9/10 nem is hiányzó sárkányfog