A Vita & Virginiát elnézve az az érzés fogalmazódik meg bennem, hogy ha a második játékfilmjével jelentkező Chanya Button nem az írói/rendezői szakmát választotta volna, kiváló tesztpilóta vált volna belőle. Témájából fakadó sablonfelvetéseket mesterien kormányozva kerülgeti, miközben ha nem is rekordidő alatt, de célba ér. Emellett egy szerelem történetének elmesélésén túl, a mindenkori társadalmi konvenciókon felülemelkedve értekezik a párkapcsolatokról. Az eredmény ugyan szerintem kissé felemás lett, továbbá a szándék/eredmény kérdéskörön is el lehetne vitatkozni, de igyekezete mindenképp elismerésre méltó.
Button alkotásának első, felszínes olvasatakor egy, az 1920-as években játszódó leszbikus szerelmi történet elevenedik meg. Vérmérséklettől és beállítódástól függően a PC-s túlkapások és az ősostobaság erőinek párharca közti határmezsgyéjén limbózó, mindkét oldalról szétbombázott tudatunk máris köpködhetné a feminizmus, elnyomás, botrány, hajrá csajok jelszavakat, ám ezekből egyik sem válna a produkció előnyére. A Vita & Virginia nem állít emlékművet a bigott korszellem által megkövezett egynemű szerelemnek (ennek problematikája fel sem merül esetében), sőt a zeitgeist kérdésével sem foglalkozik mélyrehatóan. Értekezik a választás szabadságáról, de ezt a motívumot sem emeli a középpontba; legnagyobb erőssége sokkal inkább az érett, felnőtt viszonyok szövevényének, valamint az ezeket összetartó szerződéseknek ábrázolása. Ha egy mondatban szeretném megfogni az üzenetét, akkor a minden (jól működő) kapcsolat alapját jelentő őszinteség piedesztálra emelése lenne az. Emellett a két írónő románcát alapul vevő apró, érzékeny ecsetvonásokkal készült karakterrajz, ami bemutatja Virgina Woolf életének egy zavaros érzelmek közt hullámzó periódusát, amelynek hatására főműve, az Orlando született.
Vita (Gemma Arterton) sikeres író és diplomatafeleség, akinek minden mozdulatát belengi egyfajta felszínesség. Kétségbeesetten vágyik a művészi elit megbecsülésére, miközben férjével együtt a sznobisztikus arisztokrácia koronaékszerét megtestesítő édesanyja (Isabella Rossellini) kitartottjaként kénytelen távol maradni mindenféle botránytól. Az aranykalitkában tengődő kanári valójában igazi társasági ragadozó, aki egy korgó gyomrú oroszlán türelmével veti rá magát soron következő áldozatára. Maga sem biztos benne, hogy amit életmódjából fakadóan nap mint nap megél, az valódi üresség vagy egyfajta szociális átok, azonban az ingerektől való túltöltekezés miatt szenvedő Virginia (Elizabeth Debicki) hamar gravitációs magjává válik szellősúlyú univerzumának. Kapcsolatuk gyakorlatilag csak elmarasztalásba ütközik, de mint ahogy a filmtől a felvezető után talán elvárhatjuk, nem az egyértelmű okokból: Vita férje, Harold (Rupert Penry-Jones) társa hiánya miatt búsul, anyja az írónő kétes híre miatti botránytól tart, Mr. Woolf (Peter Ferdinando) pedig annak labilis lelki egészségéért aggódik. Olybá tűnhet, hogy ez a történelmi kiragadottság szándékos, vagyis olyan mondandót kíván átadni a Szerelmünk története, ami túlmutat az események közvetlen időbeli keretein.
Ezt az érzésemet megerősíti Isobel Waller-Bridge ambient-elektronikus aláfestő zenéje, amit akár egyfajta modernkori önkényeskedésnek fogunk fel, akár nem (a rendezőnő bevallása szerint a két főhős különlegességét igyekezett hangsúlyozni), éles ellentétben áll a huszadik század elejének kulisszáival, mintegy kirántva ezzel a nézőt a korszakban való elmerülésből. Amennyiben ez a megoldás nyersnek hat, ne menjünk el szó nélkül a Virginia Woolf belső bizonytalanságait CGI-növényburjánzással és madártámadással kifelé megmutató képsorok mellett sem; azért tartom feleslegesnek az efféle látványos porhintést, mert Elizabeth Dobecki játéka van olyan érzékletes, hogy szükségtelenné tegye (bár fő eszközébe, miszerint a zavart lelkek alig pislognak, azért belekötnék). A dokumentumfilmes jellegű „talking heads” megoldás is elég fapadosnak tetszett, amivel a két nő levelezése került bemutatásra, habár egy ponton a rendezőnő ügyesen használta ki ezt a nem túl kreatív elbeszélési formát.
Túl azon a nem mellékes tényen, hogy személy szerint nem éreztem hitelesnek a kibontakozó szerelmet magát, amivel komoly gondom volt, az a tempó és hosszúság. Azzal együtt, hogy a film kellő érzékenységgel boncolgatja az emberi lélek rejtelmeit, valamint a kapcsolatok természetét illetően legalábbis elgondolkodtató, valódi katartikus- illetve mélypontok hiányában számomra a mű a végére lassan de biztosan leült. A tizenhatos karikát pedig végképp nem értem: az ábrázolt szexualitás annyira mértéktartó, hogy a besorolást egyedül az érettebb gondolatiság miatt tartanám indokoltnak (elnézést minden olyan tinédzsertől, akit nem untatnak halálra szülei korosztályának problémái). Nem vádolva őket ilyesmivel, de elszomorító lenne, ha a homoszexuális vonzódás bemutatásától óvták volna ilyeténképpen a döntéshozók az ifjúságot. Egyébiránt a hozzám hasonló felszínes szemlélődő, akit becsaltak a moziba Gemma Arterton bájai, a felnőtt kategória, meg a lányos románc ígérete, bizony jóval többet, ám mégis kevesebbet kap a pénzéért, mint amit a plakát ígér…
Utóirat: szokásomtól eltérően utánanéztem néhány más vélemények a filmmel kapcsolatban, mielőtt leadtam a cikket. Nevezetesen az érdekelt, milyen közönségnek szánta filmjét a rendezőnő, illetve hogyan értékeli azt a feminista/LGBTA közösség. Egyik kérdés miatt sem módosítottam végül beszámolómon, a szubjektív véleményemen túlmutató meglátásaim többé-kevésbé helytállónak bizonyultak. Ugyanakkor egy feminista portál azt nehezményezte, hogy túl „hagyományosak” a bemutatott párok, az egyneműek szerelme a heteoszexuális sablonokba illeszthető formában, konvencionálisan jelent meg. Meglátásom szerint a vonzalom ereje nem az irányultságától függ, azonban ha a filmet bárki ki szeretné sajátítani, annak megítélése sérülni fog. Hagyjuk meg inkább, mint önmagában valót, hadd maradjon fenn a tanulságok olvasata az utókornak, hasonlóan Vita és Virginia levélváltásaihoz.
(A cikk eredetije elérhető itt: http://ekultura.hu/2019/08/08/vita-virginia-szerelmunk-tortenete)