Egy kávényi történetek: Vakudvar

Első szín – Tavasz

A társasház előtt álló tölgyfa enyhén oldalra dőlt, mintha a parkoló autókon szerette volna megpihentetni koronáját. A ház lakói nem kedvelték ezért, pedig megszokott helyét jóval az első házak megjelenése előtt elfoglalta, ráadásul annak idején az őt elferdítő karambolban a buszsofőrt találták felelősnek. Marika, aki gyanús mozgolódások után kémlelve nézett ki az utcára, keserűen mérte végig a következő parkolóbővítésbe jó eséllyel belepusztuló lombhullatót.
– Minek virágzol még, öreglány? – motyogta az asszony az elhúzott függöny mögül, félig-meddig magának; lány korában biztos kereseten innen, méltó megélhetésen túl ilyenkor maga is virágba borult. Még ma is kegyesen bánt vele a tavasz – néhány hétig alig kattogott a csípője, zsibbadt a válla, sőt a bal térdét leszámítva alig fájlalta valamijét, mégsem volt elégedett. Azt a fene álmatlanságot, amit az ébredező természet okozott fogyatkozó szellemében, azt egyik évszak sem tudta eloszlatni.
Nem is számolta, hanyadszor látogatta meg a mellékhelyiséget aznap éjjel. Öngerjesztő folyamat volt ez: amikor felriadt, valamit csinálnia kellett, úgy fojtogatta a sípoló magány, ám a tévében nem ment ilyenkor semmi érdekes, olvasni nem volt kedve, és a folyosóra sem mehetett anélkül, hogy bolondnak érezné magát. Egy ajtóval arrébb Évike bezzeg aludt, mint a bunda… Kiült hát a mosdóba, és várt. Annak előbb-utóbb mindig lett értelme.

Második szín – Nyár

A kopogás megismétlődött, ezúttal türelmetlenebbül.
– Marikám, odabent vagy?
Hát hol lennék máshol, gondolta, miközben megigazította a hálóköntösét. Miután felült az ágyban, belebújt a hetvenedik születésnapjára kapott új papucsba – úgy ki volt párnázva, hogy minden lépésnél az egyensúlyáért kellett küzdenie benne -, és kicsoszogott a bejárati ajtóhoz. Út közben maga köré tekert egy hosszú kendőt, ahogy a tisztesség megkívánta.
– Marikám…
– Elég a kopogásból, Évike. Még nem haltam meg – nyitotta résnyire az ajtót, aztán kisurrant a gangra. Nem is olyan régen még várta a nyugtalan éjszaka végét jelző, aggodalmas reggeli ébresztést, ami úgy működött, mint egy japán kvarcóra – precízen, míg le nem állt. Csakhogy Évikében nyolcvan körül nemigen lehetett elemet cserélni.
– Jó sokára értél ki – köszöntötte feddőleg a szomszédja. – Borzasztó volt ez a vihar, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ráadásul Medárd napján… mondd, te is érzed ezt a szagot?
Marika mögött becsukódott az ajtó.
– Ne is mondd, Évikém, a csatornából jön. Hát hogy fogadjak így vendéget? El is kell menjek valami illatosítót vásárolni, mert lassan nem lehet megmaradni a lakásban.
– Ebben az időben…!
– Egész este úgy villámlott, hogy azt se tudtam, nappal van vagy éjszaka.
– Nem villám volt az, drága szívem – emelete fel az ujját sokatmondóan Évike. – Fotóztak!

Harmadik szín – Ősz

A Für Elise végre felcsendült a Mályva utca 10-ben.
– Halló? – szólt a kaputelefonba a Marika.
– Megjöttünk – recsegte a fia lentről. Micsoda nagyképűség, gondolta az asszony. Azonosítsák csak szépen be magukat, mint a postás, a szociális gondozó, a hittérítők meg a szomszéd Évike, amikor otthon felejtette a kapukulcsát. Temérdek látogatója volt, és egy megjöttünkre a legtöbbet be nem engedte volna.
– Nyitom – kiabálta a kaputelefonba, aztán az érkezők kedvéért mosolyt erőltetett az arcára.
– Igazán adhatnál egy kulcsot az új zárhoz, anyu – mondta Zsolt, miután kölcsönösen köszöntötték egymást. – Leutazhatnál a telekre Zsanival, én meg addig kijönnék ide a srácokkal, megnéznénk ezt a bűzös csatornát.
– Ne aggódjál te semmi miatt, fiam. Levi vigyáz rám.
– Nocsak, a titokzatos hódoló! – fordult Zsolthoz a felesége, mintha nem is őhozzá beszélt volna. – Édesanyádat mostanában mintha kicserélték volna!
Ezt a nőt sosem fogja megkedvelni, gondolta Marika. Dolgozott maga is boltban, igaz nem ezekben a hatalmas plázákban, csak egy kis méterárudában. De ha akkoriban növeszt ilyen vörös karmokat, a főnöke ki is állítja a sarokra.
– No, gyertek be, igyunk valamit. Hacsak nincs valami jó híretek számomra!
A nő arcáról a vakolatréteg alatt lefagyott a mosoly, a fia meg valamit mekegni kezdett arról, hogy milyen magasak a kocsi törlesztőrészletei. Ezektől aztán várhatta az unokát.

Negyedik szín – Tél

A felkelő hold Marikát a mosdóban találta, de kivételesen nem az álmatlanság miatt, hanem mert beszélgetni támadt kedve. A kagyló mellett nyíló légaknában lakó férfi bármikor meghallgatta.
Levi nem sokkal azután zuhant az életébe, hogy a ház előtt kivágták az öreg tölgyfát valami építkezés miatt, de még mielőtt a szomszéd Évike reggeli ébresztései végleg abbamaradtak. Szokásához híven épp álmatlanul hallgatta a csend zúgását, amikor egyszer csak óriási csattanás érkezett a lichthof felől. Riadtan sietett a keskeny folyosó kulcsáért, nagy bajtól tartva.
Levinek már nem lehetett segíteni, öt emeletet zuhant abba a mosdójából nyíló szűk járatba, amihez egyedül Marikának volt kulcsa. Elvileg félévente kellett volna valakinek jönnie, hogy kitakarítsa, de a feladatra rendszerváltozás óta rajta kívül nem akadt jelentkező.
– Tudja, arra jutottam, hogy az ember a korral szerepeit veszíti el elsősorban, és csak utána a báját – mondta. – Mennyi minden voltam én, ha tudná! Feleség, szerető, csinos lány a pultban… Anya, barátnő… Mostanra csak öregasszony vagyok, ennyit hagyott belőlem az egyedüllét.
Bár az utóbbi időben elég jól összebarátkoztak, Marika úgy volt vele, hogy idegent mégse hív az otthonába. Főleg mert ez a Levi elég különc figurának tűnt, senki se kereste, és csak a pulóverére hímzett felirat árulta el a nevét.
– Nem mond semmit? Hát nem mondhatnám, hogy meglep. Pedig ilyenkor egy igazi férfi tiltakozna! És még én építettem magának sátrat, hogy ne verje az eső.
Megtörölte a homlokát, kifárasztotta a beszélgetés.
Ezt az éjjelt talán átalszom, reménykedett.

Vissza a főoldalra