Egy kávényi történetek: Gábriel karmai

Miriam magára maradt, miután elfordította a kulcsot előző esti romantikus kalandja után. Le kéne zuhanyoznom, gondolta, mert a fejfájást a masszázskabin még a paracetamolnál is jobban csillapította, előtte azonban tudatni akarta a világgal, milyen remekül telik ünnepi szabadsága. Sebtében odakészítette hát a minimalista stílusú tölgyfaasztalra az idővonal-fénykép kellékeit, az általa szerkesztett életmódmagazin karácsonyi számát, meg egy kávés bögrét. Ám ahogy kamerája fókuszába fogta az installációt, a fotó hátterében a dupla üvegajtón túli verandán felsejlett valami, amitől majdnem elejtette az okostelefont.
Gábriel, a cirmos hím jégszoborrá dermedve meredt felé, kékeszöld szemében sértődött csalódással, mancsai előtt egy cinege holttestével. A szórványos napsugarak fényében bundáján megcsillantak a kristályok, amitől szívbemarkolóan szép látványt nyújtott. Miriam ködös emlékeiben az éjjel néhány pohár bor után kitessékelte a szerelmi légyottjába belealkalmatlankodó négylábút a házból, mert a hálószobába mégsem zárhatta, az almosszekrényt pedig a nappaliban állíttatta fel. Soha többé nem engedheti be, sújtott le rá a felismerés, amire mintegy az égiek válaszaként különös elektromosság illata töltötte be a levegőt.
Fehéren vibráló asztráltest ereszkedett az égből egyenesen a macska feje fölé. A jelenés nem vetett árnyat, sőt a nő úgy látta, mintha lefelé süllyedtében áthaladt volna rajta a fény. Először fel sem tűntek neki az érkező háta mögött terebélyesedő hatalmas szárnyak, amiket fokozatosan csukott össze, ahogy alakját lustán elnyelte új hordozója. Amint tekintetük találkozott, a lény fehér szemeiből a mindent ismerés és megbocsátás ereje sugárzott a nő felé, majd bezárultak a szárnyak, és az angyal, mert hát mi más lehetett volna ez idő tájt, eltűnt az állat testében. Az kisvártatva megrázta magát, prüszkölt egyet, majd gazdája felé nyávogott.
Az egész talán egy perc alatt zajlott le, ami alatt Miriam tátott szájjal meredt nem messze az üvegtől. Nem tudta volna felidézni, mikor indította el a telefon felvevőjét, de az még mindig rögzítette a képet. Megörökítette azt is, ahogy a kövérkés hím következő mozdulataként megérinti az elpusztult cinegét, az pedig dühösen felborzolja tollait, majd tovaröppen.
Az első döbbenet után visszatért a nő racionális énje. Talán mégis beengedhetné kedvencét, mielőtt az tüdőgyulladást kap, vagy ami még rosszabb, elkóborol. Elvégre láthatólag jól volt, és végtére is ez számított. Még a madár elejtését is jóvá tette, meg hát szobacica létére egész éjszaka kint didergett, mégis neki akart kedveskedni. Mit didergett… ne szépítsük… Jól van, legyen, döntötte el. Utat nyitott Gábrielnek, de elhatározta, hogy a felvételt világgá kürtölés helyett jobb, ha letörli. A macska egóját úgyis felesleges lett volna tovább növelni holmi internetes népszerűséghajhászással, az állatvédők pedig talán rossz oldaláról fogják meg az eseményeket. Nem, ez a kis kaland maradjon inkább az ő titkuk.
– A maradék nyolcra jobban vigyázunk – szólt oda némi önváddal a hangjában a lábához dörgölőző cirmosnak, majd szorosan magához ölelte.