Egy kávényi történetek – Felmentés

Félhangos sustorgás futott végig a terem gyér számú hallgatóságán, ahogy a vádlott, egy fiatal nő belépett. Néhányan önkéntelenül mutogatni kezdtek rá, elvégre mindössze az ügyvédje és a pszichiátere kísérte, ráadásul meg sem volt bilincselve. Észlelte a felháborodást a szemükben, de nem törődött vele; veszélyesnek ítélték, ezt tudta.
Gyilkolt.
Áldozata hosszú percekig lebegett élet és halál közt, majd napokat töltött kómában, végül csodával határos módon maradt életben. Számított rá tehát, hogy a világ nem öleli keblére, mégsem érzett megbánást.
– Ahogy megbeszéltük. Minden rendben lesz – nyugtatta hivatalból kirendelt védője, miután leült mellé egy kényelmetlen faszékre. A pszichiáter vállon veregette, majd eltűnt a megfigyelők közt valahol az első sorokban.
„Miért akarnak megnyugtatni?”, értetlenkedett magában a nő. Vajon a körülményekhez képest tényleg nincs miért aggódnia? Valószínűleg hazudnak, mint mindenki. A remény átverés, gondolta, éppen ezért tette, amit tett.
– Kérem a vádlottat, álljon fel – rendelkezett a teremszolga. Az ügyetlen mozdulatokkal tolta el maga alól a széket, majd félszeg vigyázállásba merevedett. Összeszorított szájjal, meg-megborzongva várta, hogy rendelkezzenek felette.
– Asszonyom, a vád önnel szemben nagyon súlyos – nézett rá előreszegezett homlokkal szemüvege alól a bíró. – Megpróbálta kioltani a saját életét, ami államunk törvényei szerint halálos ítéletet is vonhat maga után. Minek vallja magát?
A nő kezét tördelve pillantott az ügyvédjére, majd megfordult, tekintetével a lélekgyógyászt keresve. Amikor megtalálta, az bátorítóan rá mosolygott, ám a szemei komolyak maradtak.
– Nos?
– Bűnösnek – felelte szinte suttogva végül, aztán megköszörülte a torkát, és valamivel hangosabban megismételte: – Bűnösnek.
– Azért ne legyen olyan büszke magára – korholta a bíró az orra alatt, amire a széksorok felől szórványos nevetgélés felelt.
– Ebben az esetben kihirdetem az ítéletet – hangzott a folytatás. – Előttem fekszik az ön pszichiátriai elemzése, valamint az a biztonságos terminál, amin az állam lakosai szavazhattak a büntetés mértékéről. Ismerem az előéletét, ezért enyhítő körülményként veszem tekintetbe, hogy a gyilkosság idején alkohol és gyógyszerek befolyásoltsága alatt állt. Azonban tettének társadalmi és gazdasági következményei alól így sem adhatok feloldozást. Ha az édesanyját aggodalma nem vezérli a lakásához, ahol nem találja meg a fürdőkádban öntudatlanul a víz alá süllyedve, a szenvedés, amit rájuk mért végig gyűrűzik a családján, a barátain, valamint tágabb közösségünkön.
– Ámen – vetett keresztet az egyik megfigyelő.
– Szeretlek, kicsim – replikázott a nő anyja, akire az nem akart és nem is tudott volna ránézni. Nincsenek barátaim, szeretett volna inkább felkiáltani, de inkább tartotta magát védője tanácsaihoz, és leszegett állal figyelt.
– A jó hír az, hogy polgártársai megbocsátóbbnak bizonyultak nálam. A bűnösség elismerése esetén enyhébb ítéletet szavaztak meg önnek, mintha ártatlannak vallja magát. A büntetést mégis én rovom ki, a rendelkezésemre álló keretek szerint.
– Kérem, leülhetek? – kérdezte a vádlott, mert úgy érezte, elfogyott körülötte a levegő.
– Tessék – tett beleegyező kézmozdulatot sorsának ura. Nem volt más mellette, ezért a nő ügyvédje karjába kapaszkodva omlott vissza ülő helyzetbe.
– Mivel olyan erős elhatározással próbálta saját magát elpusztítani, a testét klinikai megsemmisítésre, majd feldolgozásra ítélem – szólt a bíró, mire a nő először elmosolyodott, majd kitörtek belőle a könnyek. A ráolvasás azonban folytatódott:
– A lelkéről viszont nem mondunk le. Digitalizálás után a trezorba kerül, ahol a rehabilitációs szimuláció őrzi tovább a lenyomatát. Itt minden napot hasonlóan megtévedt társaival tölt majd, míg be nem látja, hogy az élete érték, és ezt önnek nincs joga felülbírálni.
– De mégis… mégis meddig? – kapaszkodott a székébe az elítélt.
– Hogy-hogy meddig? – ingatta a fejét a bíró, mint aki nem érti a kérdést. – Ha megtalálja az egyensúlyát, úgysem akar kitörlődni. Ha meg nem – széttárta a karját, majd kalapácsával az asztalra csapott, berekesztve a tárgyalást. A nő szóra nyitotta a száját, ám a védője észrevette, és gyorsan magához vonta.
– Ne csináljon jelenetet, ennél sokkal rosszabb is történhetett volna.
– Rosszabb… ennél? – zokogott kliense, belemarkolva a másik öltönyébe. – Örök élet… ezt nem tehetik…
– Vigyázzon, még megváltoztathatja az ítéletet.
– Valami probléma van talán? – fordult vissza a bíró a pulpitustól vezető kijárattól. A nő ráemelte vöröslő tekintetét, majd térdre borult, és az eszméletvesztés határán zokogta:
– Nem, köszönöm… nagyon köszönöm!

Vissza a főoldalra