Egy kávényi történetek: Doboz antennával

  • 3 min read

Özvegy Gyuláné morcos ábrázattal nézett a Majakovszkij utcát füsttel teleköhögő járművek után. Egyik sem tűnt trolibusznak, pedig a megállóban lassan gyarapodni kezdett körülötte a tömeg, akikkel meg kellett mérkőzzön az üres székekért. Minden perc számított.
Gyuláné járata hosszú percekkel később érkezett meg jellegzetes búgás kíséretében. A harmonika ajtó kétoldalt csattanva nyílt ki az idős nő előtt, aki gyorsan birtokba vette a hetvennyolcas egyik műbőr ülését. Felszállás közben azért jutott ideje végigmérni a sofőrt, amitől rátört a tanakodhatnék. Vajon ez bemondja majd a megállókat? A múltkor sem mondta be, csak minden harmadikat, aztán úgy kellett felugrania a szatyrokkal. Bár ez mintha másik vezető lenne, valami fiatal. Lehet jobb, ha inkább az útra figyel, vasárnap délutáni gyér forgalom ide vagy oda.
Ahogy a troli nekiveselkedett a kövezetnek, felháborító események kezdtek kibontakozni. Pontosabban ugyanaz az esemény, de Gyuláné egyre jobban felbőszítette magát rajta. Olyannyira, hogy inkább két megállóval korábban leszállt a nyikorgó járatról, és levegőért kapkodva nézett az imbolyogva távozó áramszedők után. Ezt nem hagyom annyiban, határozta el, majd gurulós kocsiját engedetlen négylábúként maga után rángatva elviharzott az első telefonfülkéig.
A kocsi alig fért be vele a levegőtlen fülkébe. 5, 10, 20 forint, követelte a készülék, különben máris hamvába holt a beszélgetés. Előbb a számot, no! Szerencsére a huligánok érintetlenül hagyták a derékmagasságban lógó, acélfoglalatba kovácsolt telefonkönyvet. Megkereste a közlekedési társaság számát, aztán felpattintotta a lányától kapott erszényt. Kisvártatva halk sistergés érkezett az évtizedes lemezgyári munkát kevésbé megsínylő bal fülébe, majd egy unott női hang szólította meg:
– Halló?
– Halló, panaszt szeretnék tenni az egyik vezetőjükre.
– Értem. Tessék tartani.
Értékes forintok peregtek le Gyuláné tízeséből, mire a vonal túlsó vége újra életre kelt.
– Felveszem a jegyzőkönyvet. Mivel kapcsolatos a panasz?
– Kérem, én most szálltam le a hetvennyolcas trolibuszról a Bethlen Gábor térnél, mert ezt nem lehetett elviselni. Amint leültem, a vezető rögtön rákezdett, mint aki a televízióba képzeli magát. Zengett tőle az utastér, mintha be lett volna rúgva. Hogy aki a Lövölde térnél felszáll, hagyjon fel minden reménnyel, mert az üres helyek elfogytak. Hogy mindjárt itt a kórház, aki gutaütést akar kapni, nyomja meg a vészjelzőt. Meg miért nem szállunk át a hetvenesre, ilyen szép időben a ligetben lenne a helyünk. Felháborító!
– Tessék várni, írom. Tehát a vezető végigbeszélte az utat.
– Nem kérem, ez itt arcátlanul viccelődött. És a megállókat sem mondta be rendesen!
– Jól van – sóhajtott a másik. – Tessék mondani a nevét, és akkor el tudom indítani az eljárást.
Gyuláné itt bontotta a vonalat, elvégre ő megtette a maga részét. Hiába várta azonban a csendülést, nem kapott vissza öt forintot a beszélgetés után.
Néhány nappal később megint a Lövölde tér felé akadt dolga, és a Keleti pályaudvarnál szállt fel a szokásos járatra. Ahogy a troli berázkódott a megállóba, kiszúrta ugyanazt a szószátyár alakot vezetőfülkében – a szemével elvégre nem volt gond. Közvetlenül a függönnyel eltakart kabin mögött foglalt helyet, onnan meredt előre, mint aki át akarja olvasztani az üveg, az acél és a pimaszság egymásra halmozódó rétegeit. Valaki felszállt mellette, és beköszönt a kabinba.
– Na, csak merjetek út közben cseverészni! Majd telefonálok megint. A második az már biztos fegyelmi… vagy rosszabb! – morfondírozott Gyuláné, de megtartotta magának a véleményét. Felberregtek a csengők, majd felhangzott az „Ajtók záródnak” figyelmeztetés. A mikrofon kattogott tovább, a vezető bekapcsolva hagyta. Nekiindult a hetvennyolcas, Gyuláné pedig kivárt, mint a prédáját leső oroszlán. Újabb sercegés érkezett, ahogy a férfi lehelete felvezette aznapi mondandóját:
– A Nefelejcs utca következik.
Gyuláné szája lassú, elégedett mosolyra húzódott. Hála neki, újra rendben mentek a dolgok.

Vissza a főoldalra