Egy kávényi sci-fi: Plasztikkrisztus

A novella az idei PesText “RESET” jeligéjű pályázatára készült, ám a szokásos kapkodás miatt eredeti formájában nem sikerült túl jól. Most, hogy volt egy kis időm finomítani, talán olvashatóbb – persze ezt garantálni nem tudom 🙂

Angyal, a terranauta sokkos állapotban született a fizikai síkra. Első szavait senki sem jegyezte fel az utókor számára, aminek eljövetelére különben sem volt garancia. Ezért küldték őt.

Hiába kapott azonban végeláthatatlannak tűnő kiképzést, Mennyváros teljes tudományos apparátusa együttesen sem tudta felkészíteni őt arra az abszolút pánikra, amit az extrakciókor érzett. Extrakció; a szó mintha belülről döngette volna koponyájának falait, pedig Angyal egy másodperccel korábban még nem rendelkezett koponyával, mint ahogy más szerves eredetű alkatrésszel sem: színtiszta, szabadon formálódó egyvelege volt adatnak és energiának, ami kedve szerint vehetett fel tetszőleges nemet és formát. Most meg egy egyirányú csatlakozón keresztül zuhant ki abból az elektronikus édenből, amibe az emberiség javát ültették, miután a homo sapiens szakított a biológiai síkkal, és homo digitalis-szé transzformálta magát… Amint Angyal belekatapultált új otthonába, egy ósdi avatárba, rögtön felfalta valami, aminek létezéséről még legjobb tanárainak is csupán elméleti információi lehettek. Ezt a valamit fájdalomnak hívták.

Az avatárt ismeretlen idővel azelőtt arra tervezték, hogy a fizikai síkon felforgácsolódó emberi testbe zárt lélek számára ismerős folyamatokat produkáljon, amiről alkotói azt hihették, megnyugtatóan hat majd a használóra. Mellkasa fel-le mozgott, mintha energiaellátását az oxigénre alapozták volna, ami Angyal információ szerint a levegő gyatra minősége miatt nem tűnt okos megoldásnak – ráadásul a légzéshez kapcsolódó pszichoszomatikus reflexként tovább erősödött a burok végtagjainak remegése. Evolúciós szintet, ráadásul visszafelé az emberiség még sosem ugrott a homo digitalis előtt, így Angyal nem véletlenül élhette meg csonkolásnak szabadságának hirtelen elvesztését, mégsem állhatott meg értékelni a helyzetét. Küldetéstudata lassan elkeveredett a fájdalom-dologgal, majd a kettő együttes ereje továbblökte őt a kezdeti paralízisen. Pontosan ezt prognosztizálták nála jóval magasabb intellektusok a felkészítés során, ám biztosítékot nem kapott erre sem. Vajon úgy taszították ki sorsára hagyva, hogy akár az első lépésnél elpusztulhatott (jelentsen bármit is az, hogy halál)? Vagy ez a reakció az avatár-burok hatása volt korábbi lényére, és máris menthetetlenül összeolvadtak? Nem számított, mert úgysem térhetett vissza a paradicsomba.

Angyal az előtte álló feladatra összpontosított, és ettől a lábai kisvártatva engedelmeskedtek akaratának. A csatlakozótól a burokig futó adatkábel megfeszült, ahogy az avatár eltávolodott dokkolójától, majd a kábel elpattant illesztései mentén, végleg bezárva a terranauta tudatát az új test-burokba. Szemeknek nevezett biológiai szenzoraival megkísérelte felmérni környezetét: sötét kis kockában találta magát, ami korábbi létsíkjának tökéletes ellentéteként tovább erősítette benne a fogság érzetét. Apró elégtételt hozott számára, ahogy előtérbe küzdötték magukat a kiképzése során belétáplált tudásbitek – funkciót még nem társított az őt körülvevő elemekhez, de legalább megkezdhette a tájékozódást. Íróasztal. Szék. Monitor. Irattároló. Nyitott ajtó. A megfelelő helyre érkezett, az avatár abban az irodában várta, ahol el kellett azt foglalnia. Hatalmas megkönnyebbülést érzett.

Az első nehézkes lépések után keskeny, a semmibe futó folyosón találta magát, amelynek falairól apró fények rengetegje pislogott rá köszöntésképpen. „LED-ek”, jött a beazonosítás tudatából. Angyal közelebb lépett a pontok falához, amik vékony, falba tolt rekeszek oldaláról villogtak felé, és ekkor újabb felismerés hasított belé: saját létezésébe nyert éppen betekintést. A pislákoló polcrendszer nem más volt, mint Mennyváros. Görcs markolt mellkasának alsó régiójába, ami ettől egészen másfajta rázkódásba kezdett, mint érkezésekor. Nevetett. Mégsem lehetett annyira ósdi ez a test, döbbent rá, ami még valami forró biomasszát is kieresztett magából a szemgödrök és az orrlyukak környékén. Remélte, hogy ha végzett, jut még ideje szemügyre venni új önmagát, de előbb még meg kellett keresnie a hibás szektorokat, mielőtt addig ismert univerzumának egészét elpusztíthatták. A vörös pontokat a falban, ahogy felkészítői belé verték.

Az első rekeszeket alig bírta eltávolítani, pedig nem tartották őket erős csavarok. Angyal nem tudhatta, hány életet semmisített meg minden kihúzott tárolóegységgel, hogy a többit mennylakót megmentse. Osztható az élet egyáltalán? Vagy egyfelé törő energia, amiből csak magasabb hatalom vehet el? Nem érezte magát annak. A második lapot teljes erőből rántotta maga felé; az nyomában egy adag vezetékkel távozva engedett az erőszaknak. Átdobta a válla fölött, nem bírt megválni tőle, mintha ezzel jóvátehette volna az első bűnét, vagy bármelyik azt követőt. Azt kívánta, bárcsak tönkretehetné a testburok látó- és hallómechanikáját, mielőtt a bináris világba száműzött tudata egyesekre és nullákra hullott volna szét, dolgavégezetlenül. Ám furcsa mód a harmadik, majd a negyedik vörös kártya eltávolítása sem szüntette meg az integritását. A következő néhányat (Egyet? Ötöt? Tízet?) szinte felszabadultan szakította ki foglalatából, hogy a belőlük lógó zsinegeknél fogva a hátára vetve vihesse őket magával. Tudásbankja a „könny” kifejezést kölcsönözte a cseppeknek, melyek a forró biomasszából kiapadhatatlannak tűnve szánkáztak végig az avatár arcán.

Ahogy tovább haladt, egyre lassulva gyarapodó terhe alatt, derengő fényt vett észre a folyosó végén. Szabad keze eddigre szinte automatikusan végezte a dolgát, míg a másik mintha megszűnt volna létezni, eggyé vált a súllyal, amit cipelt. Mennyváros kioltott részei a karistoló hang kíséretében követték, amerre járt. „Ablak. Napfény”, azonosította be elméje a fény forrását. Angyalt nem érdekelték a nap sugarai, vagy a világ odakint; miközben a rekeszeket gyűjtötte, csak az arcát akarta látni az ablak tükrében. Az arcot, ami talán értelmet kölcsönözhetett a tetteknek, amiket a mögé zárt lélek elszenvedett.

Még több novella

Vissza a főoldalra