E.T. – A földönkívöli / A dolog duplakritika

Vajon mi köt össze egy végtelen agresszióval támadó gyilkos pszichopatát egy nagyszülő halálával? Nem játszom az idegekkel: természetesen 1982! Habár a koronavírus kérlelhetetlenül lenyomni látszik a retró-lázat, mégis muszáj vagyok megemlékezni erről az évről, amikor is az emlegetett nagyszülő először legyőzte könyörtelen gyilkosunkat, majd maga is metaforikus jobblétre szenderült. A sors fintoraként az utókor végül mindkettőjükről méltóképp megemlékezett: rettegett szörnyetegünk; John Carpenter A dologja kapott egy második felvonást 2011-ben, Steven Spielberg E.T.-je pedig 2020-ban, a premierjének huszadik évfordulóján részesült ráncfellvart újraprezentálásban. A két filmet egyszerre vizsgálni véletlenszerűnek tűnhet, pedig metsző ellentétük ellenére, vagy éppen amiatt moziverzumunknak távoli, s mégis közeli csillagai.

Az 1982-es év egyébként megkerülhetetlen kultúrkincseket adott a világnak: ekkor startolt a Knight Rider, mutatták be a Szárnyas fejvadászt, a Tront, a Poltergeist – A kopogó szellemet, és ugyan elhunyt a legendás sci-fi író, Philip K. Dick, legalább megszületett szerénységem… Az E.T.-t elvileg 1983 decemberében mutatták be itthon, ám feltételezem, hogy akkoriban a szocialista eszméket szemen nem hugyozó nyugati filmeknek a szűkös hazai kínálatban évekig sikerült cirkulálniuk. Más magyarázatot nemigen tudok találni rá, hogy a Star Wars mostanra középső trilógiává avanzsált epizódjaihoz hasonlatosan hogyan tudtam Spielberg meséjét öt-hat évesen annyiszor moziban megnézni (minden alkalommal patakokban zokogva a főhős átmeneti elhalálozása miatt). A leginkább egy kínai meztelen kutya, egy kecskebéka és egy gorilla részeg duhajkodásából kereszteződött E.T. kalandjai még a huszadik évfordulós kiadáskor sem hagyták érintetlenül a könnycsatornáimat, ám az addigra pragmatikussá edződött húgom szerencsére elkísért (az ezúttal szülők nélküli) vetítésre, hogy ellássa az úgy négyesztendős kora óta rá háruló vigasztalási feladatot („Ne sírj, Marci, meghalt, meghalt, majd feltámasztják”, kísérnek el örökre bölcs szavai).

Az E.T. természetesen családi mozi, amiben a gőzölgő fekáliára hajazó színű és állagú, mégis rémcuki botanikus növénygyűjtés közben egy Los Angeles melletti erdőségben reked, miután társain rajtaütnek a kormány emberei. Azok egy mezei nyúl bátorságával, szemrebbenés nélkül húznak el űrhajójukkal, szegény kertészünk egyedül kénytelen kezelni a kialakult helyzetet. A film másik hőse, Elliott (Henry Thomas, 1994-ben a Szenvedélyek viharában Brad Pitt karakterének megmentésre szoruló öccse) elvált szülők gyermeke, akit húgával (Drew Barrymore, haha) és bátyjával (a semekkora karriert nem befutó Robert McNaughton) együtt a válás hatására labilis édesanyja (Dee Wallace, mostanra ilyenekben) nevel. E.T. és Elliott húsz-harminc Csillagok háborúja-kikacsintás során összebarátkoznak, mi több testük-lelkük egy furcsamód nem hátborzongató folyamat során összekapcsolódik, a földönkívüli hazatelefonál, Harrison Ford vendégszereplését kivágják, a kormányügynökök fegyvereit walkie-talkie-kra cserélik, a néző pedig együtt sír a gyerekszereplőkkel (én biztosan). Ha meg kéne fognom az E.T. lényegét, akkor egy nagyszülő halálának metaforáját látnám a sorok közé; a valódi értelmi-érzelmi nevelőjét, akit az édesapját vesztett kisfiúnak el kell engednie, hogy életében először szembesüljön az élet szükségszerű veszteségeivel. Szerencsére a filmnek nem született celluloidra adaptált folytatása (a William Kotzwinkle írótól megjelent az E.T. – A zöld bolygó könyvének képtelen voltam nekiállni), így a mesével együtt ezt a vélt vagy valós metaforikus vonalat is lezártnak tekinthetjük.

No, Steven Spielberg-nek ez a sokáig minden idők legnagyobb jegyeladásával büszkélkedő szösszenete nyírta ki megjelenésekor John Carpenter A dolog című klasszikusát, pedig abban is vannak űrlények, sőt még a halálozási ráta is jóval magasabb. A gond mindössze az volt, hogy az ötvenes évek űrutazásos-hidegháborús paranoiáját szellemi örökösként maximumra járató klausztrofób sarkvidéki horror szembement a Universal Studios diktálta korszellemmel, miszerint az idegenek cukik és szeretik a gyerekeket (nem, nem megenni) – jöttek is a kritikusok élesre fent tollakkal, és szolgaian szétcincálták az ultraagresszív idegen organizmusról szóló gyomorforgató ijesztgetést. Az E.T.-ben a szeretet köti össze a világegyetem két távoli pontját, vagyis Elliott-ot és az űrbotanikust (épp ahogy Star Wars-nál az Erő, felvetve az Erő=szeretet kérdését), A dologban pedig a túlélésért folytatott véres küzdelem nyit nem kívánt kaput a csillagok hírnöke és az emberiség közé. Nem kérdés, hogy az egyiken bevizel a gyerek (és nem azért, mert nem akar lemaradni semmiről… khmm, bocs, anya), a másik pedig megnyugtató rózsaszín vattacukorrétegekkel tekeri körbe a lelket (és plüssfigurákat is könnyebb eladni belőle).

A dolog az 1951-es The thing from another world újragondolása, John W. Campbell, Jr. kisregényének laza adaptációja, melyben sarkkutatók egy maszkulin csoportját kezdi el tizedelni egy, a vastag jégrétegek alól elszabaduló, sejtszintű replikálásra képes létforma. A találkozás teljesen véletlenszerű, tehát érdekes módon ez még nem a globális felmelegedés kritikája, ugyanakkor nem kevésbé fatális kimenetelű. A lény ugyanis bárkinek az alakját képes felvenni a gazdatest magába darálását követően, lebukás esetén pedig olyan erőszakos vérengzésbe kezd, amire csak létét végveszélyben érző, az ölést alapvetésnek tekintő, szélsőségesen gyomorforgató biológiai eszköztárral rendelkező szörnyeteg képes. Ha azt mondom, hogy egy sarokba szorított patkány doromboló kiscica hozzá képest, finoman fogalmazok.

Érdekes azonban, hogy egy békésen saját útját egyengető „Izé” sem biztos, hogy unalmas filmet eredményezett volna, de így aztán minden szinten odaver Carpenter mester. A teljes aktualitásában tobzódó karanténszabályozás, az elkülönítés szükségessége, tesztek hiánya, a „ki kéne menni, de nem lehet” problémakör merem remélni, hogy véletlenül nyert relevanciát, ám az egyikünk áruló (ügynök, földönkívüli…)  tovább mélyíti mindennek stresszét, amit a támadó lény (gyakorlatilag sosem saját alakban, hanem burkából szétszaggatott roncsot formáló, újabb halálos testrészeket növesztő, szükség szerint megtöbbszöröződő) látványa koronáz meg. Ez a túlélést mindenek fölé helyező koncepció sötét pesszimista / realista tükörképe az E.T. szeretettel és barátsággal áthatott eszmeiségének, ezért egyszerre történő fogyasztásuk ’82-ben a sós eszpresszó élményét nyújthatta a díszes közönségnek: Spielberg műve eltiporta Carptenter-ét, az pedig csak évekkel később kapta meg a film- és horrorrajongók méltán járó elismerését.

Ahogy a bevezetőben is említettem, A dolognak 2010-ben született egy folytatása, ami egyben reboot is, na meg előzményfilm… annak rendje és módja szerint értetlen lekicsinylés fogadta, pedig méltóképp tiszteleg a nagy öreg előtt, és azért az eredeti változat (az ’51-es filmet most engedjük el ebből a szempontból) egyébként meglepően időtálló trükkfelvételeinek sem tett rosszat a modernizálás. Szentségtörő módon úgy gondolom, hogy a kettő közül bármelyik verzió megtekintése nagyjából ugyanazt az összélményt nyújtja, ha pedig az egészet lefojtjuk az E.T.-vel, a világba vetett hitünk is helyreáll talán.

Spoiler: honnan tudható, hogy ki éppen a Dolog? Az illetőnek nem csillan fény a pupilláján. Íme!

Vissza a főoldalra