Az USA-ba az Amazon Studios jóvoltából február 5-én érkezett Bliss (hivatalos magyar fordítás híján: Üdvösség) annak ellenére 2020 egyik, ha nem a legjobb filmes alkotása, hogy csupán egy arasszal csúszott le arról, hogy mozgóképes téren valami értelmet csempésszen a tavalyi évbe. Felfoghatjuk persze úgy is a dolgot, hogy 2021 fajsúlyosan nyitott, és ha innen araszol tovább felfelé, akkor lesz itt álmélkodva hűzés meg házás. Ennél én mondjuk pesszimistább vagyok, tehát az Üdvösség megjelenését még tavalyhoz csapom, de hát tévedtem már fontosabb kérdésekben is.
Akárhová is helyezzük időben, a Bliss marketingje valami csapnivaló lehetett: az éppen 5,2-en álló imdb-pontszám azt mutatja, hogy a promóció jelentősen összezavarta az elvárásokat. Nagyjából annyira, mintha a drogos életpályák tragédiába torkollását bemutató Rekviem egy álomértot fiatal szerelmesek drámájaként hirdették volna; ha nagyon akarjuk, stimmel, de azért nem igazán készítene fel a látottakra. Hasonlóképp van ez a Bliss-szel is: Greg (Owen Wilson) nemrég vált el, ráadásul a munkájából is elbocsátják. Isabel (Salma Hayek) az utcán él, és meg van győződve róla, hogy az őt körülvevő Los Angeles-i sikátorhalmaz valójában kompjúteres szimuláció. Ha úgy sommázom, hogy kettejük kapcsolatáról szól az Üdvösség, nem állítok valótlant. Ugyanakkor elhazudnám azokat a rétegeket, amiktől az alapötlet és megvalósítás számomra egyaránt kiemelkedő tudott lenni.
Ha a sz*rbarnára szolipörkölt sportkocsis barmok anyázva dudálását félretesszük, két beállt hajléktalan civakodásánál kevés társadalmilag viszolyogtatóbb élményt tudok elképzelni – Mike Cahill író-rendező (Another Earth – Felettünk a Föld) mégis ehhez a jelenséghez óvakodott közel. Mi több, behatolt a koszos arcbőr alá, egészen a kisiklott lélek mozgatórugóiig, aztán forgatott egy olyan science fiction-t, amiről végig tudjuk, hogy valójában ennél közelebb nem is lehetne a sivár realitáshoz. Igény szerint marad tér a szabad interpretációhoz, de bennem a játékidő előre haladtával szemernyi kétség sem maradt afelől, hogy honnan fúj a szél; a vágyott jövő, vagy a megtagadott múlt felől. Az írás/rendezés óriási erénye, hogy a látszólagos kettősséget a kőkemény lelki-egzisztenciális nyomor oldására használja, vagyis úgy fordítja el nézője tekintetét az eseményekről, hogy közben mégis tovább boncolgatja azokat. A szereplőválasztás pedig hibátlan: Owen Wilson esetlensége az ember embernek farkasa világban szinte kiált Salma Hayek határozottnak tűnő vezetéséért, aki kell-e mondanom, valójában még nála is elveszettebb. A végkifejlet elkerülhetetlennek tűnik, de Cahill ezt is kreatívan oldotta meg, az én szájízem szerint zseniálisan kerülve ki mind a melodráma, mind a sziruposság csapdáját.
Aki sodródott már valaha távol önmagától, tudja: néha a belső kvalitásokat tetemre hívó valóság olyan ijesztő erővel támad, hogy az eleve elveszi bármely cselekedet erejét. Ebben nincs semmi fantasztikum, csak szánalom és gyötrelem. A reménytelenség útja a fantázia, új kozmoszt álmodni pedig a régi megtagadásának árán lehetséges. Sosem szeretném megtapasztalni, milyen az, amikor az utolsó kapaszkodót is el kényszerülünk engedni a túlélés érdekében, vagy hogy milyen lehet eleve életképtelennek, belül töröttnek születni. A Bliss mégis valami ilyesmiről szól… Nem mondom, hogy ez hatásosabb szalagcím annál, hogy két elesett szerető LA útjai mentén omlik egymás karjaiba, míg a drog közéjük nem furakszik, de teljes józanságom tudatában állítom: ennek a filmnek a fogyasztása minden elvonási tünetekkel küszködő (házi)mozirajongónak kötelező.