Almási Kitti – Ki vagy te? – Alcímekben és gondolatokban gazdag utazás

Paradox egy év volt a tavalyi. A „kellemes” részeit (szorongás, bezártság, létbizonytalanság) nem kívánom túltaglalni, beszéljünk inkább arról, amit közben az univerzum üzent nekünk: állj meg, lassíts, fejleszd magad…

Mi, hogy én? Hülye vagy?!

A felháborodás jogos! Tegye fel a kezét, aki szerint 2020-ban a világnak kellett volna gatyába ráznia magát, nem pedig őneki. Volt elég gondunk, nem? Én fél kézzel gépelek éppen, mert ha valamit hegeszteni próbáltam a belső fémvázon, azt a túlélés érdekében tettem. Javarészt leszoktam a napi szintű politikai-vírushíradó nyálazgatásáról, jógáztam és sportoltam a kilók ellen – amiket aztán evéssel és ivással sikeresen pótoltam -, kioldalogtam a szabadba bizalmatlanul kerülgetni a többieket, lépdeltem a szemüvegvásárlás felé a vakondüzemmódban bámult filmek és olvasott könyvek miatt, és így tovább és így tovább. Ególegyezgetésnek talán elmegy, ha az önösszetartást önfejlesztésnek nevezem, de azért lássuk be, omladoztam én is, és a törmelékkel azért kezdeni kéne valamit. Márpedig innen már csak fölfelé. Ugye…?

Ebbe a bizakodásba pont beleillik Dr. Almási KittiKi vagy te?” című (“Elvárások szorításában – Megfelelés vagy önazonosság?” alcímű) kötete. Saját tapasztalat, hogy ha az embernek sajog a lelke (a címre utaló olcsó szójátékkal: kivan), az önsegítő irodalmat fekete lyukként képes elnyelni, de többnyire ezek a művek pusztán arra elengedőek, hogy terelgessenek a nyomorúság forrása felé. Nos, ezt sem tartom kevésnek, a Trópusi vihar örökbecsű monológja szerint „néha mélyebbre kő ásnunk a valódi érzelmi vetületig”, de ezzel szemben az átlag inkább az utakon vagy a Facebook-on ventilálja ki a feszültségét, mélyen beleragadva az érzelmi intelligencia minimuma által diktált ciklusba. Mivel a kutatások szerint ennek a homloklebeny fejlettségéhez is köze van, az arra fogékony kisebbség sérelmek gyűjtése helyett saját magán próbálkozhat alakítani, ha egyáltalán bármit.

Nos, ebbe a törekvésbe is passzol a „Ki vagy te?”, ám tudatos törekvéseink a könyv szerint sokszor nem is a sajátjaink: olyan belső parancsokat követünk, amik mélyen kódoltak, a minket nevelőktől hozottak. Így kell kinéznem, úgy illik viselkednem – ezek még a finomabbak közül valók, de gyerekként a ne légy önmagad, ne légy fontos, vagy a ne nőj fel parancsok komoly elakadásokat tudnak produkálni későbbi életszakaszokban. Ezeknek felderítése, kigyomlálása szép gesztus lenne környezetünk, sőt a társadalom egésze felé, ám „kiolvasni magunkat” belőlük aligha fogjuk – Almási útmutatása a gondolatébresztésig tart.

A szülői parancsok és tiltások bemutatásán túl a pszichológusnő a (modern) társkeresés problematikájával is foglalkozik, beszél a pornó és a metoo-mozgalom hatásai közt helyüket és kapcsolódási pontjaikat kereső nemekről, a szexuális teljesítménykényszerről, a közösségi médiában hazudott kép és valós kereséseink közti szakadékról, érzelmileg éretlen társadalmunk hárítási mechanizmusáról, valamint igyekszik fogódzkodókat kínálni a szakadékból való kimászáshoz. Mondanom sem kell, akinek nem inge…, de még ha nem is szembesülünk mindannyian ugyanazokkal a problémákkal, vagy nem az összessel, azért érdemes tisztában lennünk vele, milyen folyamokból (is) táplálkozik a minket körülvevő nyomorúságtenger. Az írás stílusa ráadásul gördülékeny, közérthető, fiatalos, én néhány nap alatt kényelmesen, sietség nélkül fogyasztottam el a kötet háromszázegynéhány oldalát. Aki hisz a folyamatos fejlődésben, és nem a megváltást várja olvasmányaitól (bár nem vagyok hívő, arra még a Biblia is kevésnek tűnik), vagy egyszerűen érdekli milyen negatív hatások formálnak minket férfiakat, nőket, annak melegen ajánlott olvasmány.

Még több bemutató

Vissza a főoldalra