Először is hadd szögezzem le, hogy kimondottan bírom a macskákat, meg aztán az a csávó sem akarok lenni, aki öncélúan beleáll egy óvodásoknak szánt sorozat filmváltozatába. Mé’ vóttam ott, nem igaz? Mondhatnám, hogy a lányom elrángatott, de hazudnék. Amellett ugyanis, hogy örömet akartam szerezni neki, egyfajta morbid kíváncsiság is a mozi felé terelt. Úgy érzem, ezt ki kell fejtenem.
Szerencsére az ötéves lurkó igazi brandvándor. Abban semmi érdekes sincs, hogy Bogyó és Babóca a nukleáris elhullást is túlélnék, elvégre csótányok mindannyian (entomológus, Bartos Erika nevű ne kommentáljon). A Mancs őrjárat már csak műanyag formában idézi az elnyúló audiovizuális traumát, a képernyőről, dicsértessék a Spinmaster, elvitte őket a sintér. Jöhet a böllér is, mivel Peppa malac emléke már jobblétre szenderült, Bluey-t meg amúgy is csak én erőltettem a disznóval szemben, míg végül mindkettő elhullott. És bár a dopaminmérgezéssel felérő Ninjago az előzőekhez képest még egészen szórakoztató (mondjuk a száradó festék is az), otthonunk a kockagyepa legó- és jutúbalakjától egyaránt mentes maradhat, amíg az majd a következő szülinapi tortán jó előre beígérten marcipán formájában visszaköszön. Ezt a rítust amúgy akár tekinthetnénk a fogyasztói magatartás végső, szakrális állomásának is.
Gabi babaházán viszont képtelen vagyok túllépni. Először is minden ijesztően macskás benne, és minden jel szerint hiába reménykedem, egyszer majd Gabriella ráébred a bélyeggyűjtés és a zsák bélyeg tanulságos esetére. Megfejtés híján azonban képtelen vagyok leállni az agyalással: mi lehet itt a lore? Miért van Gabi élete egy szobára korlátozva, ahová csúszdapostán érkeznek az újabb és újabb ajándékok? 12 évad óta?!?! (Ezeket amúgy négy év alatt forgatták, ráadásul nem is Kínában (?)). Itt valami nagyon nem stimmel… Na ezért próbálok rárabolni a lányom pattogatott kukoricájára, illetve mert van egy elméletem, és nem is félek beszélni róla.
Nagy levegő… Ez a kislány klinikai eset. Az őt körülvevő bőség azt a szülő-gyermek dinamikát sejteti, amiben a pénz végtelenségét a személyes jelenlét lenullázása ellensúlyozza. A burkolt elhanyagolást Gabi súlyosan fertőző / immunhiányos állapotával tudnám ha nem is menteni, de legalább racionalizálni, ugyanis kórosan túlburjánzó fantáziáját „gondviselői” addig pumpálják előre fertőtlenített ajándékcsomagokkal, amíg az fokozatosan fel nem falja a kislány bimbózó személyiségét. Máris menthetetlen lenne a helyzet, vagy netán egy újabb gyermekszínészt feláldozásának lehetünk szemtanúi a kapitalizmus oltárán? Hol ér véget az animáció, és hol kezdődik a tétlen felnőtt személyes felelőssége? Fontos, faldöntögető kérdések ezek, amiket a sorozat néma segélykiáltásként sugároz.
Hajszálvékony vezérfonalként Gabi legalább a macskákat szereti. SZE-RE-TI. De nem elég a babaház, a játékok: egész világa macskaszerű. Egyszer talán egészen catussá akar majd válni, aztán megtalálják a garázsban, mint azt a szerencsétlen nevadai fickót, de addigra késő lesz. Mindegy, ezt a fejlődő empátiájú óvodások úgysem tudják, és én is szeretném elfelejteni, de már képtelen vagyok.
A Gabi babaháza: a film az immunhiányos narratívát felszámolva egy költözéssel indul, azaz marad a mentális terheltség kézenfekvőbb megfejtése. Utóbbinak kibontakozását én is érzem magamon a moziban, hiába késsük le taktikusan a reklámblokkot. Szonja ügyesen védi a popcornját, és a mosdóba sem tudtam kimenni. Érzem, hogy ez kemény menet lesz.
Akárhogy is, Gigi „nagyi”, akiről senki sem magyarázza be nekem, hogy nem egy busásan megfizetett privát pszichiáter, megérkezik átmeneti komforthelyként funkcionáló macskás kisbuszával, hogy új környezetbe helyezve az esetleges gyógyulás útjára helyezze a kamaszodó Gabit. Gigi készítette állítólag anno a babaházat, de aztán (egy feltételezhetően üzleti alapú szakmai vita következtében) parkolópályára állították a producerek. Gabi azonban majdnem nagykorúvá vált – már a szemöldöke is majdnem összenőtt – ideje lenne hát átvitt értelemben és ténylegesen véve is lerombolni a problémák forrásául szolgáló építményt. Kalapáccsal azonban mégsem eshet neki, az túl kockázatos, túl radikális lenne. Vitatható orvosi döntésként gyámja a véletlenre bízza hát a babaház elpusztítását, és bár bőven lenne hely a csomagtérben, mégis utánfutóval rángatja végig a kamunyerváktanyát a fél országon. Talán kár is leírnom, hogy az államok is „elmacskásodtak” – Miau York meg hasonló neveik lettek, úgyhogy fogadjuk is el: ha ezentúl az írom, WC-ülőke, édes kis ciculimiculis WC-ülőkét értek alatta.
Hiába a road movie a felnövéstörténet archetípusa, a terv kudarcba fullad, a babaház megérkezik Macs Franciscóba, ahol aztán végképp túlburjánzik a cicahaj. Nyau!
A félig patkány KandÚr, feltehetően Gabi józanságra törekvő kivetüléseként eloldja a házat tartó szíjakat (ledobja az ékszíjat, khmm), a babaház pedig egy korábbi ápoltnál, Veránál köt ki. Vera, legalábbis látszólag a gyógyulás útját járja: habár nem szabadult meg macskamániájától, képes önálló, felnőtt életet élni, sikeres vállalkozást vezetni. Sajnos démonjait, az ördögi Cézit és a radírcicákat a nagyívű lélektani megfejtést nélkülözve is dekódolható módon egy fiókba zárta, ahonnan azok az új jövevények destruktív hatására újra a felszínre törnek. Vera fantáziáit az elnyomás deformálta, kölcsönhatásuk Gabriella világával elszabadítja azt a kataklizmát, ami szakszerű segítség nélkül jó eséllyel mindkettőjüket elnyeli.
Bár rohadtul kell p*sálnom, szívből drukkolok a szükséges veszteségek sikeres átéléséért ebben a vak vezet világtalant élethelyzetben. Kislányom megkérdezi, mennyi van még a filmből, hiszen az ő szintjén szintén leképződik a borzalom, még ha ártó magvait futóhomokba szórja is. Annak, aki nem bírja idegekkel a Netflixes premierig, elárulom, hogy a külső beavatkozás végül átsegíti kezeltjeinket a végső megmérettetésen, melynek következtében új egyensúly jön létre, amiben a makacs tévképzetek a valósággal paralell nyernek létjogosultságot, többé nem egymásnak feszülve, hanem organikusan összefonódva. Mégse örüljön korán.
A Gabi babaháza: a film nem lenne igazi pszichológiai horror, ha nem libabőrös függővéggel zárulna. Ebben tragikus hősnőnk egy addig sosem látott kistestvérről beszél, akinek a balsors saját kutyaházat rendel tehertételként, megkérdőjelezve a jövő megnyugtató kiszámíthatóságát, felvetve egy többszörösen hasadt személyiség rémképét. Olcsó megoldás, ámde hatásos: hazaérve Szonjával előszedjük a szegény ember gazdagságát, azaz poros vintage akciófiguráimat, majd (részemről remegő kézzel, de mégis) játszani kezdünk velük.
A francba is, túl rövid az élet a szemlélődéshez.
Gaby’s dollhouse: The movie, 2025, (állítólag csak) 98 perc