Az Együtt a jobb horrorfilmek közül való. Ezen kategória ismérve, hogy a felszíni sejtelmes borzalomréteg alatt mélyebb motívumok gyökereznek, amelyekhez azért nem kell ujjvégeinket véresre kaparnunk. Jelen esetben nyomasztó gyomorgörcs helyett utólagos agymunkát hagy a vége főcím – ha kiváló műről beszélnénk, persze mindkettőt hagyna, ezért marad meg korrekt szinten.
Adott egy passzív-agresszív évődéssel átszőtt kapcsolatban élő, annak társas magánnyá silányuló szakaszába sodródó fiatal pár (Dave Franco / Alison Brie), akik szerelmük krízisére vidéki izolációval válaszolnak. Döntésük a kaszabolós gyilkos előli emeletre felrohanás egy fokkal intellektuálisabb változata, ami egyúttal előre vetíti Michael Shanks első nagyjátékfilmjének amúgy kreatívan újrahasznosított műfaji kollázsát. David Cronenberg, John Carpenter, vagy éppen Ari Aster már csak azért sem foroghat a sírjában, mert még mindannyian élnek, de még csak kínossá sem válik számukra munkásságuk felidézése. Ez azonban csak a forma, nem pedig a tartalom.
Tim és Millie felfedeznek egy rejtélyes föld alatti kutat, aminek vizéből fogyasztva nem várt módon kezdenek közeledni egymáshoz. A dolognak (hogy én is éljek egy főhajtással Carpenter mester klasszikusa előtt) mintha köze lenne egy azóta felszívódott hippi szektához, egy korábban nyomtalanul eltűnt városi párocskához, és valami a szomszéddal sem stimmel. Ha eddig jól hangzik, megvettük, helyesen tettük, mert az Együtt ügyesen építkezik vörös maszatos kockáiból: felkavaró momentumait mértéktartó humorral oldja, és még különösen harcedzettnek sem kell lennünk hozzá, hogy félretegyük az előrelátóan kikészített hányózacskót.
A végére mégis maradt bennem némi fanyalgás. Ha pár év múlva nézzük meg (újra?) az Együttet, talán csillapodik bennünk a kortárs diskurzus férfi pipogya-nő erős társadalmi üzenete, azonban bennem még mindig túlságosan hangos ennek visszhangja. Félreértés ne essék, van hová fejlődnie a férfinemnek, látok én is kisebb-nagyobb katasztrófákat a környezetemben, és ehhez még a nappaliban lógó tükörtől sem szükséges eltávolodnom. A nem, mint társadalmi konstrukció, és az ezen történő, akár kierőszakolt, mégis üdvözítőnek beállított felülemelkedés azért komplexebb kérdéskör annál, amit az amerikai szórakoztatóipar egy baltavágással ki tudna bogozni – tovább megyek, erre széleskörű igény sem igen mutatkozik. Aki bigottsággal vádol, ám tegye, de egy elfogadó világban ennek is legyen létjogosultsága. Ilyenformán bizonyos áthallások számomra zavaróan elvesznek az összélményből, ugyanakkor annyira integráns részei az egésznek, hogy nélkülük szétesne a koncepció.
Mivel Alison Brie és férje producerként is jegyzik a filmet, számukra az minden bizonnyal fontos üzenetet közvetít. Ha az ellentábor szélsőségeseit szemrevételezem, azok sem szimpatikusabbak, ettől mégsem válok fogékonnyá arra, hogy Dave-ék mondják meg életünk nagy kérdéseiben – előre is elnézést – a Francót (köszönöm Anna zseniálisan borzalmas szóviccét, amit ezennel lenyúltam). Ezzel együtt, ennek ellenére sem elhibázott próbálkozás az Együtt, csak ha vitatkozunk róla, ne felejtsük el előtte kipukkasztani a körülöttünk feszülő véleménybuborékot.
Together, 2025, 1 óra 42 perc, mozi vagy téka