Boldog, de legalábbis elégedett az, aki elérhető célokat tűz ki maga elé.
Én például zenekaros pólót akartam – igaz, azt az együttes koncertje előtt nem sokkal, és majdnem mindenáron. Lett is, aztán üvöltött a néni, reszeltek az elektromos gitárok, a földre löktek kétszer, a haveromnak meg kiment a bokája. Nem tudom, mit keresek itt igazából, de mindig kerekedik kicsit a világ, amikor a komfortbuborékod szappanhártyáját szurkálod – így negyven felett már óvatosan persze, nehogy rád pukkanjon.
Húsz éve még simán beszálltam egy ablaktalan kisteherautó csomagterébe a Határ útnál, ami aztán kirakott valahol Monorierdőn, ahol aztán lehetett goázni. Amikor abból reggelre elég volt, választottam egy irányt, és elindultam az erdőben – na de elkalandozom. Azoknak az időknek vége: ma már saját kocsival érkezem Ausztriába, a fesztivál területén meg lakóautóban alszunk. A legnagyobb szenvedést pedig a porban tett végtelen séták, na meg a kempingben éjjel-nappal bömbölő német lakodalmas techno okozzák.
Még egy kis négyikszes háborgás: mindenért lehúznak, hazafelé udvariasan megb@sz a rendőr 120 euróra. De a Spiritbox mellett hallottam a Linkin Parkot is újra élőben, szóval. Mint megtudom, divat lett a tömegben leülni helyfoglaló célzattal (ami nem okos, ha törtető magyarok is vannak körülötted), a nonstop headsurfing, és az egymásba kapaszkodós gályahúzás – amit aztán tényleg nem értek, de a francnak van kedve hasizmozni a tűző napon.
A Linkin alatt, valahol a tömeg közepén, a másik srácnak is kimegy a bokája. Persze a buli közepén nem hallom a hívását, de valahogy megtesz egy kilométert a kocsiig féllábon – alighanem szuperhős.
A fellépések több mint a felét kihagyom; hiába nagy nevek, ez így túl sűrű, kulturálisan is átlélegezhetetlen.
Poppy blöffnek hat, csalódás is, a legjobb banda pedig a Nothing More. Igaz, az énekese – az anekdota szerint – amellett, hogy a genetika csodája, igazi tapló. „Where the fuck is Hungary?” – kérdezte állítólag egy hazánkból szakadt autogramkérőtől, majd a koncert végén ráerősít: „We are coming back here in November!” Megnézem: Németországban lépnek majd fel akkor. Azért a délutáni harminc fokban kimondottan örülök, hogy én még tudom, hol vagyok.
A hazaút is megérne egy misét, de ugorjunk. Otthon nem találom a helyem – civilizált pordagonya ide vagy oda –, teljesen magamba fordítanak a normcore körülmények. Kicsit összevonjuk családi csapatainkat, de pillanatkép az egész, másnap reggel ugyanis kezdődik a Budapest Comic Con.
Hogy a kritikai visszafogottság talajáról, objektivitásra törekedve reflektáljak: alighanem ez a Legjobb Rendezvény Az Egész Világon. Mondom ezt úgy, hogy bár a popkult érdeklődésem átlagon felülinek mondható, a habzó szájú geek-lelkesedés mégsem sajátom. Kivéve persze, ha a Rambo 4-ből jön egy színész, és végre megkérdezhetem, milyen élmény volt a filmben szerepelni.
Graham McTavish a homlokára csap, majd felkiált: „Oh my god, Rambo! Naplót vezettem!” És jönnek a sztorik a bambusszal átszúrt karú Stallonéről, meg a rendezői utasításairól: „Hey Graham, don’t fuck this up!” Eközben cosplayes csajok-kanok, életnagyságú Transformersek mászkálnak az ember körül, és minden sarkon van valami enni-tenni-venni vagy játszanivaló. Folyamatos áldozat valahol lenni – mert addig sem vagy máshol –, de hát ez amúgy is napjaink rákfenéje.
Teljes a béke, táskát sem motoznak – bár amúgy is üresen hoztuk, mert mindig kapunk-nyerünk két zsáknyi porfogót, akarom mondani, értékes ajándékokat. Idén sincs ez másképp, bár az első nap bezsákolt Hunyadi-könyvet otthon hagyjuk, mert a franc se tudta, hogy a programvariálásoknak „hála” Bán Mór is tiszteletét teszi, és mosolyogva dedikálná, ha nálunk lenne. A legjobb arc akkor is az az idős pirotechnikus, aki még emlékszik, hogy az Üvegtigris büféje ugyanazon a dombon állt, ahol Woody Allen a Szerelem és halált forgatta, majd elmeséli, hogyan kardoskodott Görbe Nóra párja a Linda egyik részének forgatásán, hogy rendesen gyújtsák már fel a feleségét.
Pluszpoén: hazafelé indulva az út széléről Voldemort int búcsút.
